Úgy tűnik, mintha manapság két domináns stratégia lenne a világ polikrízisei kapcsán: vagy vakon bízol abban, hogy a szokásos üzletmenetben majd a kapitalizmus megoldja őket vagy egyénileg és kisközösségekben felkészülsz az elkerülhetetlen összeomlásra. Az előbbinél elvileg azért jön el a világvége, mert úgy tűnik a kapitalizmus nem oldja meg, a másiknál pedig azért, mert a cselekvéseink iránya már eleve elrendeli a világvégét. De mi van, ha világelejében gondolkodunk? Azoknak az embereknek, akik az elmúlt 25 évben környezeti ügyekkel foglalkoztak, jó része kiégett már. Néhányuk még odáig is eljut, hogy elengedje a küzdelmet. De Takács-Sánta András más utat választott. 2024 májusában megjelent kötetében arra buzdít bennünket, hogy szálljunk be egy más logikára épülő világ építésébe. Hogy bátran keressük azokat az utakat, amik a szokásos üzletmenetet fenntartó technooptimizmus és az összeomlás elkerülhetetlenségét hirdető adaptáció mellett egy harmadik lehetőséget kínál: a cselekvő remény megközelítését. De mi is a cselekvő remény útja? Hogyan lehetnénk részesei a világelejének? A szerzővel Köves Alexandra beszélget. Bárki, aki szembenéz korunk válságaival felteszi magának azt a kérdést, hogy most mit tegyek? Higgyek abban, hogy a technológia, a piacok, a kormányok majd megoldják? Vagy abban, hogy az emberiség eddig is mindent megoldott, most is meg fogja? Vagy készüljek fel arra a lehetőségre, hogy belátható időn belül összeomlik az általam ismert civilizáció, és nekem meg kell tanulnom nem csak szembenézni ezzel, de egyéni vagy kisközösségi szinten felkészülni a Mad Max világra? Az első esetében nem csinálok semmit. A másik esetében pedig nem csinálok semmit, ami arra irányul, hogy elkerüljük az elkerülhetőt. Takács-Sánta András humánökológus megpróbálta több tucat mikroesszében megírni azt, hogy hogyan cselekedhetünk úgy, hogy a mostani pazarló civilizációnk helyébe valami jobbat építsünk. Nem vakon. Nem optimistán. Nem pesszimistán. Nem realistán. Egyszerűen úgy, hogy átértékeljük a saját értékeinket, értékrendjeinket, és elfogadva a kiszámíthatatlan és bizonytalan jövőt elkezdjük építeni a világelejét. Ha összejön, jó lesz. Ha nem jön össze, akkor pedig legalább megpróbáltuk a gödröt kevésbé mélyre ásni. Az évadzáró adásban Köves Alexandra beszélget a szerzővel valószínűségekről, bizonytalanságról, a jövőképek fontosságáról és a reményről.

Milyen együttélési forma a cohousing? Milyen sikeres példákat ismerünk? Megoldást jelenthet-e a lakhatási válságra? Milyen közpolitikai beavatkozásokra lenne szükség a cohousing elterjedéséhez? Milyen az élet a cohousingban? Miben különbözik egy hagyományos társasháztól? Hogyan szerveződik egy ilyen közösség? Hogyan lehet közpolitikai szinten támogatni? Milyen a finanszírozási háttere egy ilyen kezdeményezésnek? Szabó Juliannával, a Műegyetem Urbanisztika Tanszékének oktatójával és a Cohousing Budapest szervezet egyik alapítójával Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról. Mióta létezik ez az együttélési forma? Milyen jó példákat ismerünk Magyarországon és külföldön? Mitől lesz közösség a közösség? Mi a demográfiai összetétele a cohousingban lakó közösségeknek általában? Mennyi időre kell elköteleződni (egy egyébként rendkívül változó világban)? Hogyan oldják fel a konfliktusokat a lakók? Mi a finanszírozási háttere egy cohousingnak? Milyen közpolitikai, várostervezési beavatkozásokkal lehetne elősegíteni a cohousing gyakoribbá válását? Ismerünk-e rossz példákat? Mit lehet tanulni belőlük? Mivel foglalkozik a Cohousing Budapest szervezet? Mit csináljon az, aki cohousingban szeretne lakni?

Mit jelent a Párizsi Megállapodásban szereplő másfél fokos határ? Átléptük-e már? Hogyan működik a meteorológia és a klímatudomány? Mennyiben változtatta meg a meteorológia működését a klímaváltozás? Lakatos Mónikával, a Hungaromet Zrt éghajlati szakértőjével Gébert Judit beszélget. „A 2023-as év volt a mérések kezdete óta a legmelegebb, globálisan 1,48 °C-kal haladtuk meg az ipari forradalom előtti átlaghőmérsékletet (1850–1900).”  De hogyan értsük ezt a mondatot? Mióta vannak pontos méréseink? Honnan vannak adataink az ipari forradalom előtti átlaghőmérsékletről? Miért ez a referenciaidőszak? Más referenciaidőszakok mennyiben vezetnek más eredményhez? Lakatos Mónikával, a Hungaromet Zrt éghajlati szakértője Gébert Judit beszélget ilyen és ehhez hasonló kérdésekről. Jelenti-e ez azt, hogy elbuktuk a párizsi célokat? Mit jelent a másfél és a két fok közötti különbség? Mit jelent az El Nino jelenség és hogyan befolyásolta a 2023-as eredményeket? Mikor beszélünk „szélsőséges” időjárásról? Milyen ok-okozati hatásokon keresztül hat a klímaváltozás a szélsőséges időjárási jelenségekre? Hogyan tudjuk megkülönböztetni, hogy egy szélsőséges helyzetet a klímaváltozás okozta-e vagy sem? Mit kezdjünk azzal az érvvel, hogy „a múltban is változott már a klíma”? Mi a különbség éghajlat és időjárás, meteorológia és klímatudomány között? Mennyiben változtatta meg a meteorológia működését a klímaváltozás? Hogyan modellez a meteorológia? Mitől lesz megbízható egy modell? Hogyan működnek másképp az előrejelzések egy hétre és több évtizedre? Mire számíthatunk Magyarországon időjárás tekintetében a közeljövőben?

Az elmúlt évszázadok arról szóltak, hogy az emberiség kiépített egy globális civilizációt, amelyben a világ különböző régiói nagyon eltérően fejlődtek, és így nagyon eltérő lehetőségekkel és érdekekkel rendelkeznek a fenntarthatósági átmenetben. Emiatt a gyarmatosítás történelmi és jelenkori megértése megkerülhetetlen ebben a kérdéskörben. Két adással ezelőtt körbejártuk azt a kérdéskört, hogy Magyarországon miért nehéz a dekolonizáció párbeszédében elhelyezni magunkat. Az előző adás egy olyan konkrét eseten keresztül világított rá az eltérő fejlődési pályák fenntarthatósághoz köthető kérdéseire, mint egy francia koreográfus döntése arról, hogy nem fog repülni. A mostani adásunkban maradunk ennél a témánál, hiszen az, hogy sikerül-e kilábalnunk jelenkorunk környezeti és társadalmi válságaiból, hihetetlen nagymértékben múlik azon, hogy tudunk-e valamilyen igazságoshoz közelítő megoldást találni arra, hogy a globális dél és észak eltérő fejlődését okosan kompenzálni tudjuk. Az adásban Köves Alexandra újra Ginelli Zoltán kritikai geográfussal, történésszel beszélget a dekolonizációról. Bár első ránézésre úgy tűnhet, hogy a gyarmatosítás időszakának vége, a mai napig gazdasági, politikai és szellemi függőségben léteznek papíron önrendelkező országok. Míg a gazdasági gyarmatosítás nagyon is aktuális kérdéskör, ma már azt is nehéz megállapítani, hogy kik gyarmatosítanak kiket. Mindeközben ritkán beszélünk a tudás gyarmatosításáról, és nem is gondolunk bele, hogy a gyarmatosítással elterjedt európai gondolkodásmód kifejezetten hátrányba hozza azokat a szereplőket, akik másik kultúrkörből valók. Még a gyarmatosításról szóló tudományos diskurzus is a még mindig domináns nyugati értelmezésen szűrődik keresztül. Ugyanakkor a klímaválság kapcsán a dekolonizáció kulcsfontosságú terület egyrészt azért, mert maga a válság is a leginkább kiszolgáltatott régiókat sújtja, másrészt pedig azért, mert egyértelműen nem tudnak már ugyanazon fejlődési pályán mozogni, mint ahogyan azt a centrum országok tették. Éppen ezért jogosnak tűnhet az a követelés is, hogy ezeket a hátrányokat globális szinten kompenzálják. Mindeközben, ha a repülőjegyünkön karbonkompenzációt vásárlunk, fogalmunk sincs arról, hogy centrum országokhoz tartozó pénzügyi szolgáltatók machinációin keresztül valójában – mérhetetlenül cinikus módon - a neokolonizációhoz járultunk hozzá, mivel azok földfelvásárlásokra fordítják ezeket az összegeket a perifériákon azzal a felkiáltással, hogy majd megelőzik a további környezeti romlást. Hogyan tudjuk átértelmezni a gyarmatosítás és a gyarmat fogalmait? Mik a legfontosabb okok, amiért meg kellene állítani a gyarmatosítást? Ezekről a témákról beszélget Köves Alexandra Ginelli Zoltán kritikai geográfussal, történésszel.

Magyarországon 2024-ben a Trafóban mutatták be Jérôme Bel: Jérôme Bel című művét Udvaros Dorottya tolmácsolásában, Ördög Tamás rendezésében. Az önéletrajzi ihletésű mű többek között a francia koreográfus azon döntésére is kitér, hogy miért nem száll repülőre többet. A Zöld Egyenlőség rendkívüli epizódjában Gébert Judit és Köves Alexandra ökológiai közgazdászok szintén a Trafóban, közönség előtt beszélgetnek a darab apropóján többek között arról, hogy miért ellentmondásos egy ilyen döntés; mi a valódi felelőssége egy híres művésznek; milyen szélesebb dilemmákat rejt egy ilyen konfliktus; és mi a művészet és a tudomány viszonya olyan társadalmi kérdésekben, mint például a klímaváltozás. Ha egy olyan híres kortárs művész, mint Jérôme Bel úgy dönt, hogy nem ül többet repülőre, és számos közösségi médiában megjelenő nyilatkozatában más művészeket is erre bíztat, elszabadulnak az indulatok. Igazságos-e, hogy egy befutott karrier vége felé, a vasútvonalakkal keresztülszőtt Európában, egy olyan nemzet művésze kéri fel a világ művészeit a repülés mellőzésére, amely a gyarmatosításon keresztül egyrészt jelentősen hozzájárult a klímaválság kialakulásához, másrészt még mindig a szellemi gyarmatosítás középpontjában létezik? Az ügy kapcsán kialakult reakciókból is kiderül, hogy milyen sok irányból terhelt, bonyolult téma a klímaválságra adott globális válasz. Hogy mennyire leválaszthatatlan a gyarmati múlt kérdésköre; hogy mennyire nehéz eldönteni, hogy mi ad hozzá a jó élethez, és a művészet vajon létrehozója ennek, vagy épp az a felesleges terhelés, amit már nem bírunk el, ha a planetáris határokon belül szeretnénk maradni. Egy művésznek az elsődleges felelőssége a nagyobb (a személyes lábnyom csökkentése), vagy ezt messze túllépheti akkor, ha egyébként másodlagos felelősségként felhívja a figyelmet a problémára? Van-e bármi közös abban, ahogyan ezt a problémát a tudomány és a művészet kezeli? Egyáltalán együtt tudnak-e működni a probléma megoldásában? Ezekről a kérdésekről beszélget Gébert Judit és Köves Alexandra a Trafóban, a Különóra keretein belül Jérôme Bel: Jérôme Bel című egyik előadása előtt.

A fenntarthatósági átmenetben annak megértése, hogy hogyan és miért alakult és alakul a mai napig a gazdasági fejlődés eltérően a gyarmatosító és a gyarmatosított nemzeteknél, kulcsfontosságú. Magyarországon azonban ezt a megértést számos tényező nehezíti. Egyáltalán hová tartozunk ebben a tekintetben? Magyarországon egyszerre esik túl sok és túl kevés szó a gyarmatosítás kérdéseiről. Túl sok akkor, amikor a politikai színtéren dobálózunk a gyarmatosítás fogalmaival, túl kevés pedig akkor, amikor ezt valóban szeretnénk megérteni, és reflektálni arra a skizofrén helyzetre, hogy félperifériás helyzetünknél fogva, mi mindkét oldalhoz tartoztunk és tartozunk, miközben egyikhez sem. Ebben az adásban Köves Alexandra Ginelli Zoltán kritikai geográfus, történésszel beszélget ezekről a kérdésekről annak érdekében, hogy elhelyezhesse Magyarországot ebben a diskurzusban. Az ökológiai közgazdaságtan alapkiindulópontja, hogy a gazdaság feladata az lenne, hogy „jó életet biztosítson mindenki számára az ökológiai eltartóképességen belül”. Ebben a kontextusban egyértelmű, hogy ez egy olyan elosztási kérdés, amely nem csak társadalmakon belül, de nemzetek és régiók között is jelentős kérdéseket vet fel. A dekolonizáció kérdésköre még nagyobb jelentőséget kap akkor, amikor a gazdasági növekedés kényszereit akarnánk kivenni a rendszerből, hiszen ezt nem tehetjük úgy meg, hogy nem gondolkozunk azon, hogy ez milyen hatással lesz a kevésbé szerencsés helyzetben lévő régiókra. A jelenlegi természeti problémáink jelentős részéért pedig leginkább azok az aktorok felelnek, akik gyarmatosítók voltak, és most azt kérik a fejlődő országoktól, hogy ők más irányban és ütemben fejlődjenek. Míg ezzel a rendkívül bonyolult helyzettel a világ legnagyobb része képtelen normálisan szembenézni, Magyarország félperifériás helyzeténél fogva még narratívájában is – nemhogy cselekedeteiben - csúszkál a gyarmatosítók elleni szabadságharcos és a globális észak arroganciája között. Hol helyezkedik el ebben a diskurzusban Magyarország? Egyértelmű vajon ebben a kérdésben a történelemben betöltött szerepünk? És mi van a jelenlegi gyarmatosítással? Ott melyik oldalon állunk? Ezekkel a kellemetlen, de igen fontos kérdésekkel szembesíti a hallgatókat Ginelli Zoltán kritikai geográfus, történész, aki ebben az adásban Köves Alexandrával beszélget.

Melyek a hazai természetvédelem legnagyobb kihívásai ma? Mi egy nemzeti park feladata? Hol tartunk a természet védelmében Európa többi országához képest? Hogy kerülhetnénk az élmezőnybe? Sipos Katalinnal, a WWF Magyarország Alapítvány igazgatójával Gébert Judit beszélget. A nemzeti park igazgatóságok (NPI) fontos szerepet töltenek be a hazai természetvédelemben. De melyek ezek a feladatok és az NPI milyen akadályokba ütközik a feladatok teljesítése során? Sipos Katalinnal, a WWF Magyarország Alapítvány igazgatójával Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról. Mióta vannak nemzeti parkok Magyarországon? Mi a feladata egy nemzeti parknak? Mennyire működnek szuverén módon? Mi az a természetállapot, amit a nemzeti parkban meg kell őrizni – milyen mértékben lehet beavatkozni? Milyen fő változások történtek a szervezettel hazánkban az elmúlt időszakban? Melyek az NPI legnagyobb kihívásai ma? Mennyire vannak tisztában az emberek a nemzeti parkok jelentőségével? Milyen konfliktusok jellemzők a hazai nemzeti parkok esetében és kik ennek a szereplői? Mi a helyzet a nagy-szénási kereszt ügyével, vagy a pilis tetői menedékházzal? Az EU-hoz képest milyen a természetvédelem helyzete ma Magyarországon? Mit kellene változtatnunk ahhoz, hogy az élmezőnybe tartozzunk?

Alig van olyan fenntarthatósági vita, ahol ne merülne fel az a vitapont, hogy minek tegyünk meg valamit egy zöld jövő érdekében a Föld egyik felén, amikor a legnagyobb globális problémánk a túlnépesedés. Ugyanakkor ez az érzelmekkel jelentősen átitatott kérdéskör ennél sokkal bonyolultabb, hiszen a túlfogyasztás és a túlnépesedés gyökérokai ugyanazok. Így a megoldásuk is egy irányba mutat. A kapitalizmus piaci logikája maga alá gyűrte az agráriumot, ezzel létrehozva az élelmiszerellátás relatíve stabil és olcsó elérhetőségét. Ez egyszerre vezetett a népességrobbanás lehetőségéhez és a környezeti erőforrások pusztulásához is. Ugyanakkor míg a népességnövekedés ütemét ugyanez a logika csökkentette is azzal, hogy a gyerekek – kikerülve a háztartási munka kötelezettségei alól - „költségessé” váltak, a környezet rombolását nem tudja megállítani. A népességnövekedés lassulása a társadalmak elöregedését hozza magával, ami jelentős gondozási válsághoz vezet. Így a környezeti problémák megoldását sokkal inkább érdemes a társadalmi berendezkedés változásaitól várni, mint attól, hogy vagy önkéntesen vagy külső ösztönzők miatt eltekintünk a gyerekvállalástól. Ezekről az összefüggésekről beszélget ebben az adásban Melegh Attila szociológus, a Budapesti Corvinus Egyetem docense Köves Alexandrával. Ha a Föld minden embere olyan életszínvonalon élne, mint egy amerikai, akkor öt Föld sem lenne elég nekünk. Ha úgy élne, mint egy magyar, kettő is elég lenne. Azonban csak egy van. Ebben a helyzetben az teljesen egyértelműnek tűnik, hogy ha azt feltételezzük, hogy ugyanolyan fejlődési pályákon kell mozognunk a jövőben is, mint a múltban, két stratégia áll előttünk: radikálisan csökkenteni a túlfogyasztást és/vagy csökkenteni a népesség számát. Ezen az és/vagy dichotómián hatalmas viták folynak a világban. A túlfogyasztó globális Északon néhányan a problémát eltolnák maguktól abba az irányba, hogy a túlnépesedésre mutogatnak, míg a globális Dél azzal érvel, hogy a környezeti terhelés jelentős részét kevesek hozzák létre. Így aztán a vita legtöbbször a népességnövekedés és a környezetterhelés összefüggéseiről szól (főként előbbit okolva az utóbbiért). De miért kell azt feltételeznünk, hogy csak ugyanolyan fejlődési pályáink lehetnek? Ebben a vitában egyértelműen van egy harmadik változó: a kapitalista gazdasági berendezkedés, amely nem függetleníthető egyiktől sem. Így e téma kapcsán is felmerül a jelenlegi gazdasági logika meghaladásának szükségessége.  Népesedésről, kapitalizmusról, az agrárium szerepéről, gyerekvállalásról, migrációról és gondozási válságról, valamint mindezek összefüggéseiről beszélget ebben az adásban Köves Alexandra Melegh Attila szociológussal, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével.

Eddig a nagyvállalatok majdhogynem azt adták el fenntarthatóságnak, amit akartak, vagy nem szégyelltek. Ugyan a kommunikáció területén már volt eddig is szabályozás arra vonatkozóan, hogy mi számít zöldre festésnek, az Európai Unió – és ezzel összhangban Magyarország is – egy teljesen új szintre emeli azt, hogy egy cégnek hogyan kell átláthatóan beszámolni arról, hogy milyen fenntarthatóságra irányuló törekvései vannak. Mekkora áttörés ez? Sokszor beszélünk arról, hogy a vállalatok fenntarthatósága esetében a leghatékonyabb eszköz még mindig a szabályozás. Aki érzékeny a fenntarthatósági témákra, egyre többször hallhatott mostanában olyan mozaikszavakat, amelyek dzsungelében még a szakemberek is nehezen igazodnak el: CSRD (amiben a CSR még véletlenül sem feleltethető meg a már egészen elterjedt corporate social responsibility, azaz a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának); ESRS; ESG és még sok-sok hasonló betűszó. Ebben a vállalati zöldülést szolgáló rengetegben próbál most eligazodást nyújtani Farkas Mária fenntarthatósági és CSRD szakértő, a Budapesti Corvinus Egyetem doktorandusza, akivel Köves Alexandra beszélget arról, hogy a különböző jelentéstételi kötelezettségek tényleg változást fognak-e hozni a világban. A társadalmi bizalom – a világban szinte mindenütt, de Magyarországon különösképpen – a legtöbb témában, a legtöbb intézmény felé nagyon alacsony szintet mutat. Nincs ez másként akkor sem, amikor egy nagyvállalat fenntarthatósági törekvéseiről hallunk, olvasunk, esetleg kutatóként vagy szakpolitikusként szeretnénk kisilabizálni a hosszú és dagályos fenntarthatósági jelentésekből, hogy valójában mit tett az adott cég egy zöldebb működésért. Az első gondolatunk leginkább az, hogy vélhetően a lehető legkevesebbet. Ugyanakkor sokszor beszélünk arról is, hogy egy vállalat kizárólag akkor fog előrelépést tenni, ha a fogyasztók vagy a szabályozók kikényszerítik. Az Európai Unió úgy döntött, hogy olyan egységes jelentéseket fog elvárni a vállalatoktól, amelyek átláthatóvá és számonkérhetővé teszik azt, hogy milyen intézkedéseken keresztül próbálnak megfelelni korunk legjelentősebb kihívásainak. Ezek a nyilvános jelentések pedig – ha a média és a fogyasztók is úgy akarják – akár elindíthatnak olyan folyamatokat, ahol a cégek már tényleg olyan szempontok mentén is versengenek egymással, amelyek jelentős fordulatot hozhatnak. Ennek megjelenésére ugyan várnunk kell, de addig is megérthetjük egy kicsit a szabályozás mögött álló logikát, elvárásokat és kicsit keringhetünk a betűszavak között. Ebben az adásban Köves Alexandra Farkas Mária fenntarthatósági és CSRD szakértővel, a Budapesti Corvinus Egyetem doktoranduszával beszélget azokról a szabályozásokról, amelyek a cégeket a felelősebb működés felé próbálnák terelni.

Érdemes-e ma Magyarországon fenntarthatósággal összefüggő podcastokkal foglalkozni, amikor a főáramú média még mindig a legtöbbször ezzel ellentétes értékrendeket közvetít? Milyen elképzeléseik vannak a változás lehetőségeiről azoknak, akik ebbe nap mint nap, energiát fektetnek? A Zöld Egyenlőség podcast első epizódja 2020. január 31-én jelent meg Magyarországon az elsők között abban a témában, hogy hogyan lehetne egy fenntarthatóbb és igazságosabb világról gondolkodni. Azóta eltelt négy év, és szerencsére több mértékadó podcast is követte. A negyedik születésnapon egy nyilvános podcast felvétel és közönségtalálkozó keretében a Zöld Egyenlőség két szerkesztő-műsorvezetőjéhez, Köves Alexandrához és Gébert Judithoz csatlakozik másik két sikeres zöld podcaster: Nagy Réka, a Telex-Kisbolygó és Tomaj Zsófia, a Körforgásban podcastok szerkesztő-műsorvezetői, hogy humorral és őszinteséggel beszélgessenek arról, hogy milyen értelmet és személyes motivációt találnak ahhoz, hogy folytassák a fenntarthatóságról szóló kommunikációt.

Bűntudatot érzünk, amikor nem cselekszünk eléggé környezetkímélő módon; máskor meg ismerőseink szégyenítenek meg, hogy nem csökkentettük az ökológiai lábnyomunkat. Honnan erednek ezek az érzések és mit kezdjünk velük? Bűntudatot érzünk, amikor nem cselekszünk eléggé környezetkímélő módon; máskor meg ismerőseink szégyenítenek meg, hogy nem csökkentettük az ökológiai lábnyomunkat. Honnan erednek ezek az érzések és mit kezdjünk velük? Réz Anna erkölcsfilozófussal Gébert Judit beszélget. Nem volt időd ebédet készíteni, ezért műanyag csomagolású szendvicset eszel és eldobható papírpohárból iszod a kávét? Tudod, hogy környezetkímélőbb lenne a vegetáriánus étrend, de nem tudtál ellentmondani a nagymamád húslevesének? És már érzed is a bűntudatot és a szégyent. Ha valaki komolyan veszi a környezetkímélő életmódváltást, akkor óhatatlanul találkozni fog ehhez hasonló helyzetekkel. Réz Anna erkölcsfilozófus, ELTE oktatója a Mardos című könyvében (Európa Kiadó, 2022) közérthető, személyes stílusban ír a bűntudat és szégyen filozófiájáról. A Szerzővel Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról. Hogyan beszéljünk az érzelmekről? Mi a szégyen és bűntudat közötti különbség? Mi a pszichológia szerepe ma a világ megértésében? Hogyan befolyásolja ez a klímaválsággal kapcsolatos hozzáállásunkat? Mi a világbűntudat? Ha nagyon összetett egy-egy cselekedetünk következménye, meddig tart a felelősségünk a cselekvésért? Erkölcsös-e a környezettudatos cselekvés, ha empátiából tesszük? Mi az a green-shaming? Miért szégyenítjük meg egymást, ha a másik nem eléggé környezettudatos? Egyes kutatások szerint a vegetáriánusok ítélkezőbbek mások felett, mint a nem vegetáriánusok. Miért lehet ez? Hasznunkra lehet-e a szégyen? Milyen egy akaratgyenge helyzet? Mi az ökológiai privilégium-bűntudat? Hasonlít-e ez a nemi, faji privilégium-bűntudathoz? Mi köze van ennek ahhoz, hogy mi az, amit megérdemlünk? Miért vásárol több édességet az, aki újrahasznosítható vászonszatyorral jár bevásárolni?

Mire jut két közgazdász, amikor arra keresi a választ, hogy befolyásolja-e a gazdasági berendezkedésünk azt, hogy hogyan neveljük a gyerekeinket? Más gyermeknevelési stílust választanak azok, akik egyenlőbb és akik egyenlőtlenebb társadalmi körülményekre készítik fel a gyerekeiket? És hogyan idomul ehhez az oktatáspolitika? Az ökológiai közgazdaságtan egyik alapvetése, hogy egy olyan korban, amikor a környezeti eltartóképességen belül kellene megoldanunk mindenki számára a jó élet lehetőségét, az elosztás kérdése abszolút központi szerepet tölt be, és ezért kötelességünk törekedni arra, hogy a gazdaságot olyan pályára állíthassuk, ahol az egyenlőtlenségek mértéke jelentősen csökken. Eddig sok mindenről beszélgettünk ebben a podcast sorozatban, amely érintette az egyenlőtlenség hatásait, de Matthias Doepke és Fabrizio Zilibotti által írt Szeretet, pénz, gyermeknevelés könyv azt is érdekesen részletezi, hogy hogyan függ össze a gyereknevelési stílusok megválasztása a társadalmi egyenlőtlenségekkel. Közgazdasági szempontból a szülő, aki azt mérlegeli, hogy beavatkozzon vagy ne avatkozzon be a gyereke életébe valójában azt mérlegeli, hogy a jelen élvezetei hogyan befolyásolják a jövő kilátásait. Így aztán egy erősen egyenlőtlen társadalomban mindent megtesznek a szülők, hogy valamivel jobb esélyekkel induljanak a gyerekeik a többiekhez képest, és emiatt inkább veszik rá őket arra, hogy a gyerekkor élvezete helyett olyan készségeket fejlesszenek, amiket vélhetően majd értékel a társadalom. Nem véletlen, hogy az engedékeny nevelés leginkább Skandináviára jellemző, ahol a legegyenlőbbek a társadalmak. Így viszont a „jó élet” feladására már korán ránevel a rendszer. A könyvről Köves Alexandra Felcsuti Péter ismert pénzügyi szakemberrel beszélget, aki a könyv fordítója.

Sokan azt gondolják, hogy a nemnövekedés gondolata politikailag eladhatatlan. De vajon így van-e ez? Milyen változást hozott 2023 a nemnövekedés népszerűségében? Mit gondolnak a nemnövekedésről az Európai Parlament képviselői? Leválthatja-e a nemnövekedés a jelenlegi zöld gazdasági növekedésre fókuszáló politikai ideológiát? Sokan azt gondolják, hogy a nemnövekedés gondolata politikailag eladhatatlan. De vajon így van-e ez? Milyen változást hozott 2023 a nemnövekedés népszerűségében? Mit gondolnak a nemnövekedésről az Európai Parlament képviselői? Leválthatja-e a nemnövekedés a jelenlegi zöld gazdasági növekedésre fókuszáló politikai ideológiát? A témáról Köves Alexandra és Gébert Judit beszélget. Az európai környezetpolitikában a zöld gazdasági növekedés tűnik konszenzuális álláspontnak. De a helyzet valójában korántsem ilyen egyértelmű. Egyes politikusok már nyíltan megkérdőjelezik a növekedésorientált gazdaságpolitikát. Van-e okunk reménykedni abban, hogy a nemnövekedés gondolatai nagyobb teret nyernek a politikai színtéren? Köves Alexandra és Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról. Milyenek voltak a tapasztalatai a 2023 májusban, az Európai Parlamentben rendezett „A növekedésen túl” („Beyond Growth”) című háromnapos konferenciának? Giorgos Kallis és szerzőtársai felmérést készítettek az európai képviselők növekedéssel kapcsolatos attitűdjeiről 2023-ban. Milyen tanulságokkal szolgált ez a kutatás? Mi kell ahhoz, hogy a nemnövekedés széleskörű társadalmi elfogadottságra tegyen szert és leváltsa a jelenleg uralkodó ideológiát? Hogy áll a helyzet most és mi van még hátra?

Míg egyértelműen a leginkább környezetbarát megoldás az, ha megpróbáljuk megelőzni a háztartási szemét termelődését, néhány elkötelezett zero-waste hősön kívül ez kevés embernek sikerül. Akkor viszont jó lenne legalább a hulladék újrahasznosítását elősegíteni. 2024. január 1-jétől ráadásul az italok csomagolásával kapcsolatban jelentős változások jönnek. Szóval akkor hová kell majd dobnunk a szemetet? Nem minden hulladék szemét. Míg a hulladékot körforgásban lehetne tartani ideig óráig, a szemetet csak elégetni vagy elásni lehet. A hulladék aránya a szemétben hozzávetőlegesen két-harmad, de ma Magyarországon kevesebb, mint harmadát sikerül újrahasznosítani. Mit tehetnek az egyének annak érdekében, hogy ez magasabb legyen? És miről szól az a változás, ami a jövő év elején elméletben nagy változásokat hozhat ebben? Erről a témáról beszélget Köves Alexandra Ferenczi Attila Maximmal, a Reco Waste Management Kft. vezetőjével, a Recobin alapítójával. Eddig is hatalmas volt a káosz a fejünkben azzal kapcsolatban, hogy mi a szemét és mi nem, hová dobjuk, hová kerül, mi történik vele. Eddig egy ország tanulta a mantrát, hogy „tapossa laposra”, most viszont azt tanuljuk majd, hogy hogyan tudjuk ép állapotában visszavinni az italos csomagolásokat 2024. január 1-jétől, hogy aztán a gép tapossa laposra. Minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár. Minden hulladék szemét, de nem minden szemét hulladék. A hulladékoknak hatalmas piacuk van, és megéri foglalkozni azzal, hogy valahogy külön tudjuk szedni attól a szeméttől, amely – a jelenlegi technológiai tudásunk mellett - menthetetlenül vagy a lerakóban, vagy a szemétégetőben végzi. A hulladékpiramis tetején a megelőzés áll, amely megfelelő termék design vagy tudatosabb vásárlás mellett egyáltalán nem termel hulladékot. A következő szint, amikor képesek vagyunk ugyanabban a formájában újra használni. Ennél már rosszabb megoldás, ha összetevőire szedve – energia felhasználása mellett – legalább a hulladék nyersanyagának új életet tudunk adni. Azonban kétségtelenül a piramis legalján megtalálható ártalmatlanítás a legkevésbé szerencsés megoldás, ahol vagy negatív energiamérleg mellett elégetjük, vagy legeslegrosszabb esetben a lerakóba kerül. Mit tehetünk a legfelsőbb szintekért? Hogy áll ma Magyarország az újrahasznosítással? Mi történik a szemetünkkel? És milyen változást hoz a jövő év? Ezekről a kérdésekről beszélget ebben az adásban Köves Alexandra Ferenczi Attila Maximmal, a Reco Waste Management Kft. vezetőjével, a Recobin alapítójával.

A természet számos adományát élvezzük sokan, sokhelyütt. Ugyanakkor az elmúlt évtizedek nem azt mutatták meg nekünk, hogy mindezt képesek vagyunk megbecsülni. Segíthet-e változást elérni, ha számba vesszük a konkrét ökoszisztéma-szolgáltatásokat, és értékeket rendelünk hozzájuk? Régóta egyértelmű, hogy a természeti erőforrások olcsó, néhol ingyenes kiaknázása hosszútávon komoly problémákhoz fog vezetni. Amikor a környezetünket kiaknázzuk, akkor ugyanazzal a lendülettel megfosztjuk magunkat számos olyan adománytól, amit addig gond nélkül élvezhettünk. Ráadásul mindennek hasznai és költségei nem is ugyanazokat érintik. Logikus lépésnek tűnhet hát beárazni ezeket az adományokat, amiket a szakirodalom ökoszisztéma szolgáltatásnak hív. De hogyan? És változik ettől valami? Erről a témáról beszélget Köves Alexandra Dr. Kelemen Eszter ökológiai közgazdásszal. Ökoszisztéma-szolgáltatásnak hívjuk a természet azon adományait, amivel segítik az emberiség boldogulását. Legyen az a levegőnk megtisztítása, az élelmiszereink megtermelése, a környezetünk szépségeinek élvezete, a természet ellentételezés nélkül, önzetlenül nyújtja nekünk ezeket az ajándékokat. Az elmúlt néhány száz évben (és ez a tendencia az elmúlt évtizedekben még inkább felerősödött) nem igazán voltunk képesek megbecsülni ezeket a szolgáltatásokat. Felmerül a kérdés, hogy jelenlegi világunkban tudnánk-e erről másként gondolkodni, ha konkrét értékeket rendelnénk hozzájuk. Másként tekintenénk-e egy erdőre, egy fertőre vagy egy állatra akkor, ha tudnánk, hogy mennyit jelent nekünk? És mindez segíti-e a döntéshozókat abban, hogy például egy környezeti terheléssel járó beruházás esetében másként döntsenek? Fizethetünk-e közösségeknek azért, hogy megőrizzék vagy regenerálják a területükön lévő ökoszisztémákat? Ezekről a kérdésekről beszélget ebben az adásban Köves Alexandra Dr. Kelemen Eszter ökológiai közgazdásszal, az ESSRG vezető kutatójával, az ENSZ égisze alatt működő IPBES (Intergovernmental Science-Policy Platform for Biodiversity and Ecosystem Services) szakértőjével.

Általában észre sem vesszük, hogy mennyi mindent köszönhetünk a növényeknek. Pedig életünk és testi-lelki egészségünk függ azoktól. A növények világának ismerete nélkül márpedig kevés esélyünk van arra, hogy olyan égető problémákat oldjunk meg, mint a klímaválság, vagy az élelmiszerbiztonság. Sokszor észre sem vesszük, hogy mennyi mindent köszönhetünk a növényeknek. Pedig életünk és testi-lelki egészségünk függ azoktól. A növények világának ismerete nélkül márpedig kevés esélyünk van arra, hogy olyan égető problémákat oldjunk meg, mint a klímaválság, vagy az élelmiszerbiztonság. Parádi Istvánnal Gébert Judit beszélget. Növényvakság az a jelenség, amikor valaki képtelen észlelni és felismerni a környezetében lévő növényeket, továbbá nem látja meg a növényeknek az ökoszisztémában és így az ember életében betöltött szerepét. De miért is probléma ez? Miért nem elég, ha csak a növénybiológusok foglalkoznak a növényekkel? Parádi Istvánnal, az ELTE Biológia Intézetének oktatójával, az ExperiPlant Kft. ügyvezetőjével Gébert Judit beszélget a növények rendkívül izgalmas világáról, többek között az alábbi kérdésekről. Mi az a növényvakság? Hogyan alakul ki? Miért pont a növényekre vagyunk vakok? Van-e állatvakság? Milyen vakság van még? Melyik a súlyosabb az állati, vagy a növényi biodiverzitás csökkenése? Mivel járulnak hozzá a növények az életünkhöz? Hogyan kell elképzelnünk azt, hogy a növényeknek érzékelnek és kommunikálnak? Hogyan változtatja meg a növényekhez való hozzáállásunkat a tény, hogy a növények valószínűleg sokkal összetettebb lények annál, mint amit eddig valaha gondoltunk róluk? Hogyan hat az érzelmi életünkre, ha jobban ismerjük a növények világát? Mit kellene az oktatáson változtatni, hogy csökkentsük a növényvakságot? Hogyan tehetünk a növényvakság ellen a mindennapokban?

Egy másik gazdasági gondolkodásra történő átállás azt követeli meg tőlünk, hogy szinte mindent feladjunk abból, amit addig igaznak hittünk és fejest ugorjunk valamibe, amiről még azt sem tudjuk, hogy hogyan működik. Egy ilyen mélyreható gondolati változást a fizikusok már megéltek. Miért ne tanulhatnánk tőlük? A fizikában létrejövő paradigmaváltás az elmúlt évszázadban arra késztette a tudósokat, hogy alapjaiban kérdőjelezzék meg azt, amit a világról gondolnak. Valami ilyesmire lenne szükségük a közgazdászoknak is, ha egy valóban fenntartható világot szeretnének. De hogyan lehet elfogadni azt, hogy átmenetileg nincsenek betonbiztos kapaszkodók? Hogyan lehet úgy építkezni előremutatóan, hogy még több a kérdés, mint a válasz? Erről beszélget Köves Alexandra Dr. Bükki Tamás Aila, író, fizikussal. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a fizikusok alatt az elmúlt évszázadban megremegett a föld. Minél többet tudtak, minél mélyebbre ástak, annál távolabb kerültek attól a világképtől, ami addig gondolkodásuk alapját képezte. Idén Krausz Ferenc és kutatótársai azért kaphatták meg a Nobel-díjat, mert képesek voltak az elektronok mozgását néhány tized attoszekundum (a másodperc milliárdod részének milliárdod része) alatt megfigyelni. Azonban mikor a fizikusok már ilyen mértékben tudnak szubatomi szinteken szemlélődni, felborul az a logika, amit évszázadokon keresztül igaznak hittek. Rájönnek, hogy a részek összessége nem ugyanaz, mint az egész; az objektív valóság megismerési lehetőségeinek komoly korlátai vannak; és a dinamikus, nem lineáris mintákat kezdik el keresni a lineáris ok-okozati összefüggések helyett. Így aztán a felvilágosodás óta velük élő karteziánus szemléletet felváltja a rendszerszemlélet. Egy sor dolgot még mindig nem tudnak megmagyarázni, de ettől függetlenül képesek kvantumszámítógépet létrehozni. De miért lehet ez fontos üzenet azoknak, akik a társadalomban szeretnének változást látni? Mit jelent a hozzávetőleges tudás? Miért fontos, hogy a kapcsolatokra és ne az egyes egyénekre koncentráljunk? Az adásban ezekről a kérdésekről beszélget Köves Alexandra Dr. Bükki Tamás Aila, író, fizikussal.

Hogyan javítsuk meg elromlott tárgyainkat, emberi kapcsolatainkat, és társadalmunkat? Erre keresi a választ Érdi Péter és Szvetelszky Zsuzsanna 2023-ban megjelent Repair című könyve. Jelenleg olyan eldobó társadalomban élünk, melyben minden újra cserélhető. Miért lenne fontosabb eldobás helyett a javítani? Hogyan javítsuk meg elromlott tárgyainkat, emberi kapcsolatainkat, és társadalmunkat? Erre keresi a választ Érdi Péter és Szvetelszky Zsuzsanna 2023-ban megjelent Repair című könyve. Jelenleg olyan eldobó társadalomban élünk, melyben minden újra cserélhető. Miért lenne fontosabb eldobás helyett a javítani? Érdi Péterrel Gébert Judit beszélget. Olyan társadalomban élünk, melyben minden eldobható és új dologra cserélhető. Hogyan alakulhatott ki ez a társadalom és mit tehetünk ellene? Érdi Péter és Szvetelszky Zsuzsanna Repair - Hogyan hozhatjuk rendbe az elromlott tárgyakat, kapcsolatainkat és társadalmunkat? (2023, Typotex Kiadó) könyvében erre keresi a választ. Érdi Péterrel, a Kalamazoo College professzorával és a Wigner Fizikai Kutatóközpont munkatársával Gébert Judit beszélget, többek között az alábbiakról. Mit jelent egy olyan erőforrásmenedzsment, ahol elhasználás helyett törődünk erőforrásainkkal? Miért fontos a tárgyak megjavításának lehetősége? Volt-e valaha az emberiségnek „Aranykora”, ahová érdemes visszavágyni? Hogyan gondolkodjunk az „Aranykorról”? Miért mennek tönkre tárgyak, emberek, társadalmak? Milyen párhuzamok fedezhetőek fel ezek tönkremenetele között? Hogyan használhatjuk a rendszergondolkodást a kapitalizmus és a stabilitás megértéséhez? Mit jelent a reziliencia társadalmak esetén? Melyek a „Repair társadalom” jellemzői és végül mit jelent a Kintsugi hagyománya?

Fenntarthatatlan világunkban egyre több olyan rés van, ahol a piac vagy teljes kudarcot vall, vagy csak rendkívül szűk társadalmi rétegnek biztosít szolgáltatást, míg az állam egyre alkalmatlanabb, hogy ezeket a hiányokat áthidalja. Ezekben a résekben működnek a közösségi szervezetek. Időnként nagyon sikeresen. De hogyan? A közösségi szervezetek azért jönnek létre, hogy valamilyen szükségletre tudjanak megfelelő megoldásokat nyújtani a közösségük autonómiáját, és a közösségben működők felhatalmazását szem előtt tartva. Köves Alexandra Veress Tamás ökológiai közgazdásszal, a Budapesti Corvinus Egyetem tanársegédével beszélget arról, hogy mivel foglalkoznak ezek a szervezetek, és mitől lesznek sikeresek. Mi a közös egy venezuelai kórház üzemeltetőjében és egy magyar bérlői lakásszövetkezetben? Mindkettő közösségi szervezet. Elméleti szinten talán már sokan egyetértenek azzal, hogy nem lehet fenntartható világot építeni akkor, ha nem lépünk túl a haszonmaximalizáló logikán és nem haladjuk meg a mindent elsöprő profithajhászást. Vannak azonban olyanok, akik ezt a gyakorlatban is megpróbálják, és olyan szervezeteket hoznak létre vagy dolgoznak bennük, amelyek célja az emberi és nem emberi létezők jóllétének szolgálata, amely nem pénzben mérhető. Az adásunk vendége olyan közösségi szervezeteket vizsgált a világ minden tájáról, amelyek már bizonyították, hogy az autonómia, felhatalmazás, közösség, jóllét fogalmai köré is lehet gazdasági tevékenységeket ellátó szervezeteket sikeresen építeni. Mi hajtja előre ezeket a szervezeteket, ha nem a profit? Akarnak ezek a szervezetek növekedni? Egyáltalán mikor tartják magukat sikeresnek ezek a szervezetek? És mennyire lehet vajon felskálázni ezeket a modelleket össztársadalmi szinten? Az adásban ezekről a kérdésekről beszélget Köves Alexandra Veress Tamás ökológiai közgazdásszal, a Budapesti Corvinus Egyetem tanársegédével.

Magyarországon a hatalom érdekei összeegyeztethetetlennek tűnnek a valódi fenntarthatósággal, és így tudatos emberek kicsiny csoportjai időnként erejüket megfeszítve küzdenek a hatalom arroganciája ellen: néha reménytelenül, néha viszont egész sikeresen. A TASZ három éve segíti ezeket a fellépéseket. Mik a tapasztalatok?    A zöld aktivizmus helyzete Magyarországon kulcsfontosságú, hiszen a gazdasági és politikai érdekek mentén a környezeti szempontok, az emberi egészséget védő szempontok, és bármely más hosszú távon értelmezhető szempont háttérbe szorul. Milyen eszközei vannak az állampolgároknak? És milyen esélyei ezeknek a fellépéseknek? Ezekről beszélget Köves Alexandra Szabó Attila jogásszal, a Társaság a Szabadságjogokért zöld jogsegélyezési tevékenységének koordinátorával. Már régóta beszélünk arról, hogy mennyire megy szembe a jelenlegi gazdasági logika és politikai érdek a fenntarthatósággal, és számos adásban jártuk már körül azt, hogy mit kellene tenni, hogyan kellene másként gondolkodni, és kinek milyen felelőssége van ebben. Azonban egészen addig, míg rendszerszintű változások nem történnek, és nem születnek meg azok a kollektív döntések, amelyek egy fenntartható és igazságos világ irányába mutatnak, egyének és kis csoportok küzdenek nap, mint nap az ellen, hogy további környezetpusztító beruházások szülessenek. 2020-ban a Társaság a Szabadságjogokért úgy döntött, hogy az ilyen aktivisták mellé áll, és támogatni fogja ezeket a kezdeményezéseket. De miért és hogyan kezd el egy szabadságjogokat védő szervezet zöld ügyekkel foglalkozni? Egyáltalán milyen helyzetben van ma Magyarországon a zöld aktivizmus? Van bármi esélyük ma az ilyen fellépéseknek? Milyen eszközök állnak a rendelkezésére egy helyi polgárnak, ha fel akar lépni valamilyen zöld ügyben, például egy beruházás megakadályozásáért? (Ezekről egyébként részletesen lehet olvasni a https://tasz.hu/zold/eszkozok oldalon.)  Miért fontos, hogy minél többen aktívak legyenek zöld ügyekben? És hogyan tudunk a leghatékonyabbak lenni? Magánszemélyként, egyesületként, civil szervezetként? És egyáltalán: Felülírhatja bárkinek a tulajdonhoz való joga egy másik ember egészséges környezethez való jogát? Míg a helyzet egyáltalán nem rózsás, azért a beszélgetésből az is kiderül, hogy bármi ilyen fellépésnek van értelme, vannak sikerei és a tovagyűrűző hatása nem csak a környezet védelme, hanem a demokrácia fenntartása érdekében is felbecsülhetetlen.

Mi az oka a jelenlegi pénzrendszer fenntarthatatlanságának? Hogyan válik a jelenlegi hitelnyújtási, kamatszedési gyakorlat kizsákmányoló társadalmi intézménnyé? Milyen lépésekben tudjuk átalakítani a pénzgazdálkodásunkat? Mi az oka a jelenlegi pénzrendszer fenntarthatatlanságának? Hogyan válik a jelenlegi hitelnyújtási, kamatszedési gyakorlat kizsákmányoló társadalmi intézménnyé? Milyen lépésekben tudjuk átalakítani a pénzgazdálkodásunkat? Charles Eisenstein: Megszentelt gazdaságtan – pénz, ajándék és közösség az átalakulás korában című könyvéről Köves Alexandra és Gébert Judit beszélget a Katalizátor Könyvkiadó és a Zöld Egyenlőség közös rendezvényén. Charles Eisenstein: Megszentelt gazdaságtan – Pénz, ajándék és közösség az átalakulás korában" (2023, Katalizátor Könyvkiadó). című könyvben a Szerző azt a nézetet képviseli, hogy a jelenlegi pénzalapú gazdasági rendszerünk sérült és fenntarthatatlan, és új megközelítéseket kell találnunk, hogy a társadalmi-gazdasági struktúrákat egészségesebb és emberközpontúbb módon építsük fel. A könyv központi tézise az, hogy a pénz csupán egy eszköz, de a jelenlegi rendszerben túlzott jelentőséget kapott, és elidegenítette az embereket egymástól és a természettől. Eisenstein azt állítja, hogy a pénz szerepét vissza kell állítani az eredeti funkciójához, és ki kell alakítanunk egy olyan gazdaságot, amely az együttműködésre, az ajándékozásra és a közösségi támogatásra épül. A könyvben Eisenstein bemutatja az ajándék gazdaságának és a közösségi gazdaságnak az elméletét és gyakorlatát. Az ajándék gazdasága azt a gondolatot hordozza, hogy az értékek cseréje nem pusztán pénz által történik, hanem az emberek közötti kapcsolatokon, kölcsönösségen és önkéntességen alapul. Az ajándék adása és elfogadása erősíti a közösségeket és a személyes kapcsolatokat, és segít az embereknek értékesebb életet élni. A könyvben Eisenstein kritikát fogalmaz meg a növekedés-orientált gazdasági paradigmával szemben, amely a végtelen erőforrások és a folyamatos gazdasági bővülés lehetőségét feltételezi. Eisenstein szerint a gazdasági rendszer átalakítása a közös felelősségünk, és hogy csak együttműködve és közösségben tudjuk létrehozni az emberközpontúbb és fenntarthatóbb társadalmat. A Katalizátor Kiadó és a Zöld Egyenlőség 2023. június 21-én, a MagNet közösségi házban tartott közös rendezvényén Köves Alexandra és Gébert Judit beszélget a könyv fő mondanivalójáról, gyakorlati üzeneteiről. És a podcastból az is kiderül, miben nem értenek egyet a Zöld Egyenlőség szerkesztői.

Míg környezetvédők már évtizedek óta beszélnek az energetikai átállás szükségességéről, és olyan szavakról, mint az energiaszuverenitás, leginkább egy energiaválság kellett ahhoz, hogy ez szélesebb körben is átüsse az ingerküszöböt. Most viszont talán mindenki titkos álomházában ott szerepel a nagy rendszerektől független energiaellátás. De mennyire lehet ez független? És kinek éri meg részt venni egy energiaközösségben?    Az elmúlt egy év leggyakoribb közéleti témája egészen biztosan az energiaellátás volt. Környezeti és ellátásbiztonsági szempontból is az energiaforrások minél sokszínűbb és minél fenntarthatóbb skálájára lenne szükség ahhoz, hogy legalább nagyobb régiók szintjén biztosíthassuk nem csak a klímasemlegességet, de az energiaszuverenitást is. A Magyar Természetvédők Szövetsége tíz éve futtatja a Közösségi Energia alprogramját, melynek célja, hogy a hazai tervek, szabályozás és támogatási rendszer megfelelően segítse itthon minél több közösségi megújulóenergia kezdeményezés létrejöttét: amikor (helyi) közösségek vagy önkormányzatok közösen beruháznak napelembe és/vagy más megújuló energiába és abból fedezik energia-szükségletüket, sőt a felesleget eladják vagy tárolják, a hasznot pedig a közösségük javára fordítják. Milyen hatása lehet ennek a fenntarthatósági átmenetre? Kinek érdemes beszállni egy ilyen projektbe? Az energiaközösségek környezetre, társadalomra és egyénre vonatkozó hatásairól beszélget ebben az adásban Köves Alexandra Szalkai-Lőrincz Ágnessel, a Magyar Természetvédők Szövetsége​ közösségi energia szakmai munkatársával.

Azt, hogy környezetünk esztétikája jelentős hatással van jóllétünkre, senki sem vitatja. Azonban az, hogy ennek a fenntarthatósági átmenetben milyen szerepe lehet, már nem egyértelmű. Egyrészt a szépség élvezete arra sarkallhat bennünket, hogy megvédjük környezetünket, másrészt azonban a fenntarthatatlan fogyasztói társadalom is a szépség iránti áhítatunkra épít.    Szépnek látjuk az érintetlen környezetet, de az érintetlen környezetben az ember által alkotott építményt is. Élvezzük a szépet, de mivel mindenki a szépet akarja élvezni, akik megtehetik, kisajátítják maguknak. Vagy annyira sokan zarándokolunk el a széphez, hogy már nem lesz szép. A széteső, öregedő szép dolgokat időnként értékeljük, időnként azonban újabbra cseréljük, mert már esztétikai látványnak nem elég jó számunkra. A szépre önkéntelenül is vigyázunk, de amint a szépsége sérül, már nem fordítunk rá kellő figyelmet. Mindez azt jelenti, hogy a széphez fűződő viszonyunk legalábbis ellentmondásos a fenntarthatóság tekintetében. Ebben az adásban Köves Alexandra beszélget Dull Andrea környezetpszichológussal, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának egyetemi tanárával a szépség és fenntarthatóság összefüggéseiről. John de Graaf, amerikai dokumentumfilm-rendező, híres környezetvédő aktivista beszélgetéseiben és írásaiban sokszor emlegeti, hogy hogy a fenntarthatósági átmenetben a szépség (beauty) talán a legfontosabb hívószó lehetne. Abból indul ki, hogy az emberek alaphelyzetből élvezik a szépet maguk körül, és valójában szépnek leginkább azt tekintik, ami közel áll az érintetlen természethez. Így, ha a fenntarthatósági átmenetet a szépség megőrzése, helyreállítása, létrehozása köré építenénk, akkor – ahogy ő fogalmaz – meg tudnánk menteni a világot. Míg ez a keretezés kifejezetten jól hangzik, a szépség iránti igényünk ugyanakkor számos fogyasztással kapcsolatos fenntarthatatlanságot is mozgat. Így nehéz eldönteni, hogy az emberek esztétikához fűződő viszonya vajon hogyan hat a fenntarthatóságra. Mi van az ember által alkotott szépséggel, amit olyan helyekre is építünk, amik önmagukban is gyönyörűek? És azzal, hogy lecserélünk dolgokat, mert azok már nem szépek? Egyáltalán mi miatt látunk szépnek valamit? És a szépséget megélhetjük a virtuális világban is? Hogyan látja mindezt egy környezetpszichológus?

A tétlenség sárkányainak hívják azokat a pszichológiai jelenségeket, amelyek az emberek tettrekészségét megbénítják a klímakatasztrófára adott reakcióikban. Míg úgy tűnhet, hogy a bénultság valóban megakadályozza azt, hogy radikális változások legyenek, vannak olyan tényezők is az emberi pszichében, amik épp az aktivitást serkenthetik. Magyar kutatók ezeket a cselekvés méhecskéinek nevezték. Mik vajon ezek a méhecskék? Korlátozott racionalitás, hitrendszerek, önmagunk összehasonlítása másokkal, elsüllyedt költségek, kételkedés, észlelt kockázat, korlátozott viselkedés, érzelmek, és a felelősség elhárítása. Ezek azok a pszichológiai jelenségeket magukban foglaló nagyobb kategóriák, amelyeken belül a tétlenség sárkányai élnek az amerikai pszichológus, Robert Gifford szerint. Az ELTE PPK kutatói szerint azonban a sárkányok mellett méhecskék is léteznek: ilyenek a cselekvéshez kapcsolódó nyereség, a társas motiváció, a külső motivációt jelentő extrinzik, és a személyből eredő, azaz intrinzik motiváló tényezők. A fenntarthatóságra adott válaszainkban így sárkányok harcolnak méhecskékkel. Mivel azonban a sárkányokról sokkal többet tudunk és beszélünk, hiszen egyértelműbb életjeleket adnak, ideje pozitív oldalról is megvizsgálni a témát, és lelkesíteni minden olyan hallgatót, akik a cselekvés mellett tennék le a voksot. Ebben az adásban Köves Alexandra Buvár Ágnessel és Ágoston-Kostyál Csillával, az ELTE adjunktusaival beszélget.

Egyre többször halljuk, hogy az ökológiai válság radikális változásokat fog hozni a természeti és társadalmi rendszerekben. Milyen válaszlehetőségeink vannak erre a kihívásra? Melyek a különböző válaszlehetőségek problémái? Zlinszky Jánossal Gébert Judit beszélget. Az elmúlt időszakban megerősödtek azok a vélemények, mozgalmak, melyek az ökológiai válság okainak enyhítése helyett a megváltozott helyzethez való alkalmazkodásra fókuszálnak. Ilyen a mélyalkalmazkodás is. Ezek a vélemények általában egy nagyon sötét és vészterhes jövőképből indulnak ki, amelyben az alkalmazkodási verseny óriási. Ezekről a mozgalmakról beszélget Zlinszky János Gébert Judittal. Az elmúlt időszakban megerősödtek azok a vélemények, mozgalmak, melyek az ökológiai válság okainak enyhítése helyett a megváltozott helyzethez való alkalmazkodásra fókuszálnak. Ilyen a mélyalkalmazkodás is. Ezek a vélemények általában egy nagyon sötét és vészterhes jövőképből indulnak ki, amelyben az alkalmazkodási verseny óriási. Ezekről a mozgalmakról, többek között a mélyalkalmazkodásról beszélget Zlinszky János, biológus, környezetpolitikai szakértő, az Egyensúly Intézet és Ludovika Collegium Tanácsadó testületi tagja Gébert Judittal. Mennyire tudományosan megalapozott egy ilyen sötét jövőkép? Mekkora a kontrollunk a jövő alakulása felett? Mi az alkalmazkodásra fókuszáló mozgalmaknak a jellemzője? Milyen pszichológiai igényünket elégítik ki? Milyen a mélyalkalmazkodás közösségről alkotott elképzelése? Hogyan képzelhetjük el ezt másképp? Milyen hatása lenne a társadalomra, ha hirtelen mindenki elkezdene a mélyalkalmazkodás szellemében cselekedni? Milyen szempontok maradnak ki egy alkalmazkodásra fókuszáló cselekvési tervből? Milyen az alkalmazkodás és a piac viszonya? Mi az állam szerepe az ökológiai válságban?

A zöld gondolkodásban – és ez alól az ökológiai közgazdaságtan sem kivétel – már szinte megkérdőjelezhetetlen, hogy az emberi jóllétet a természeti környezetünk korlátain belül kell megtalálni. Ez a gondolkodás azonban egy olyan átváltást feltételez, amit nem igazán szeretünk: az emberi boldogulást vagy át kell értelmezni, vagy bizonyos részeit fel kell adni annak érdekében, hogy a környezet egészsége megmaradjon. De mi van, ha ezt a feje tetejére állítjuk és a természet bőségéből és az emberi igények korlátosságából indulunk ki? Giorgos Kallis napjaink egyik legelismertebb ökológiai közgazdásza. Egy 2019-es könyvében, amely Limits (Korlátok) címmel jelent meg a feje tetejére állította azt az alapvetést, hogy az emberiségnek a Föld eltartóképességén keresztül kell a boldogulását megtalálni ahhoz, hogy a civilizációnk ne vesszen el. Amellett érvelt, hogy egyáltalán nem segíti a zöld mozgalmakat az a megkérdőjelezhetetlennek tartott gondolkodás, amelyben Földanya szigorú szülőként állít korlátokat elénk, és mi emberek ezek határait önző módon feszegetjük. Ugyanakkor a kapitalizmus az emberi igények korlátlanságára és a mesterséges szűkösségre épít. Ebben az adásban Gébert Judit és Köves Alexandra arról beszélgetnek, hogy mi van, ha ezt a mítoszt lebontjuk Kallis gondolatai mentén. A legtöbb zöld gondolkodó az emberiségen kívülálló korlátokról beszél, amelyet tiszteletben kell tartanunk annak érdekében, hogy megóvjuk a környezetünket a pusztulástól. Ebben a képben a természet által nyújtott erőforrások és szolgáltatások értékesek és szűkösek, és a gazdasági növekedést úgy kell átalakítani, hogy ezeket az értékeket ne éljük fel. Ennek az érmének azonban van egy másik oldala: a világunkat azért látjuk korlátozottnak, mert az igényeinket korlátlannak tartjuk. Amikor a másfél fokos felmelegedést egy kőkemény külső korlátnak láttatjuk, akkor azt rajtunk kívülállónak érzékeljük, és így elfedjük a saját viselkedésünkkel kapcsolatos dilemmákat. A probléma forrása innentől rajtunk kívül esik. Giorgos Kallis Limits című könyvében amellett érvel, hogy például a másfél fokos korlátot nem a Földanya kényszeríti ránk, hanem mi magunk határoztuk meg, amikor a saját létezésünket kezdtük el félteni. Ez valójában csupán önkorlátozás és nem külső korlátozás, ennek pedig van jelentősége. Történelmünk során számos olyan civilizáció létezett, amely az önkorlátozást az értelmes emberi létezés kulcsfontosságú elemeként élte meg. Valójában a kapitalizmus épül a korlátlan emberi igények gondolatára, amely mellé egy mesterséges külső szűkösséget társít. Az a provokatív megközelítés, hogy próbáljunk meg abból kiindulni, hogy a természet bőségesen ellát bennünket minden földi jóval, és valójában mi felejtettünk el jól élni benne, hű a szerző által képviselt Nemnövekedés irányzat mottójához: szabadítsuk fel gyarmatosított képzeletünket! Ebben az adásban erről a könyvről és ezekről a valóban elgondolkodtató kérdésekről beszélget Gébert Judit és Köves Alexandra ökológiai közgazdászok, a Zöld Egyenlőség szerkesztő-műsorvezetői. A könyv szerzőjével készült angol nyelvű podcast elérhető az Economics for Rebels sorozatban.

Ma már nem csak tárgyakat tervezünk. A dizájn legjava már nem csak az Iparművészeti Múzeum jövőbeni darabja. Ma már minden valamit magára adó cég dizájngondolkodásról beszél. De vajon az micsoda? És ha a fogyasztói társadalomhoz köthető állandó innovációs kényszer hozta létre, akkor lehet-e egyáltalán fenntarthatóvá tenni? A mostanság kifejezetten divatos dizájngondolkodás az érintettek szempontjából (leginkább ügyfélszempontból) keresi egy adott termék, szolgáltatás, probléma legoptimálisabb megoldását. A sikeres dizájn kimenetele pedig olyanokban keresendő, mint az „ügyfélélmény”; gazdaságilag „optimális megoldás”; vagy egyszerűen csak a nagyobb profit. A dizájngondolkodást leginkább a növekedésre épülő gazdasági rendszerben meglévő állandó újítási kényszer szüli, és míg kétségtelenül sok értéket is létre tud hozni, egyértelműen része az is, hogy felesleges igényekre vagy nem létező problémákra találjon válaszokat. Míg a dizájngondolkodásban is egyre több fenntarthatóságot hirdető irányzat van, a legnagyobb kérdés az, hogy hangzatos szlogenek helyett mi lenne, ha minden dizájngondolkodás első kérdésévé ezt tennénk: ha a dizájn célja létrehozni valamit, ami még nem létezik, akkor a valódi fenntartható dizájn az lenne, hogy nincs dizájn? Vagy tervezhetünk azért, hogy kevesebb legyen valamiből és nem azért, hogy több? Ebben az adásban Köves Alexandra Havasi Zoltán dizájnérzékeny márkastratéga, avagy márkaérzékeny dizájnstratégával, a Beyond Partners társalapítójával olyan kérdéseket feszeget, hogy mi az a dizájngondolkodás; vagy hogy vajon hogyan lehet megkülönböztetni a zöldre festő dizájnt a valódi fenntarthatóságtól. Mi ebben az adott tervező egyéni felelőssége? Bruce Mau kanadai tervező szavaival élve, ha az ökológiai katasztrófa elkerülése nem a legnagyobb dizájnfeladat, hanem valamennyi dizájnfeladat alapadottsága, azt vajon mivel lehetne elérni?

Mit jelent organizmusként tekinteni a Földre? Mi a Gaia-hipotézis tudománytörténeti jelentősége? Kik és hogyan kritizálták a Gaia-hipotézist? Minek köszönheti a hipotézis a népszerűségét manapság? Nemes Lászlóval, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének oktatójával Gébert Judit beszélget. A Gaia-hipotézis szerint a Föld összes élő és élettelen rendszere szorosan összefüggő, önszabályozó rendszert alkot. Hogyan alakult ennek a gondolatnak a története és mi a jelentősége ma? Nemes Lászlóval, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének oktatójával Gébert Judit beszélget olyan kérdésekről, mint az alábbiak. Ki alkotta meg a hipotézist? Milyen előzményei vannak a tudománytörténetben? Hogyan működnek a Föld önszabályozó folyamatai? Mi az élettelen rendszerek szerepe Gaiában? Mi a biodiverzitás jelentősége az önszabályozásban? Sok fajra van szükség, vagy elég néhány kulcsfaj? A Gaia-hipotézis szerint milyen mértékben avatkozhatunk be a természet működésébe? Mit gondolt a Gaia-hipotézis megalkotója a geomérnökségről? Tekinthetjük-e tudományosan alátámasztott hipotézisnek? Milyen érvek vannak mellette és ellene? Ellentétben áll-e az evolúciós elmélettel? Beszélhetünk-e célra irányultságról a Gaia-hipotézis esetében? Michael Ruse: The Gaia Hypothesis: Science on a Pagan Planet (2013) könyvében megkülönböztet mechanisztikus, organicista és hülozoista álláspontot az élet meghatározásával kapcsolatban. Mit jelentenek ezek? Milyen etikai következményei vannak annak, hogy organizmusként tekintünk a Földre?

Hogyan viszonyul egymáshoz a mélyalkalmazkodás és az ökológiai közgazdaságtan? Ha radikálisan változik a világ, mi a szerepe a mentális felkészülésnek? Hogyan tudunk közösségileg cselekedni? Hogyan viszonyul egymáshoz a mélyalkalmazkodás és az ökológiai közgazdaságtan? Ha radikálisan változik a világ, mi a szerepe a mentális felkészülésnek? Hogyan tudunk közösségileg cselekedni? Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutatóval Gébert Judit beszélget. A Zöld Egyenlőség hallgatói sokat hallhattak már arról, hogy a jövő bizonytalan, de jó esély van arra, hogy az éghajlatváltozás, az erőforrások kimerülése, az ökológiai rendszerek összeomlása mélyreható környezeti és társadalmi változásokat hozhatnak magukkal. A problémák rendszerszintűek, ezért a jelenlegi rendszerek kiigazítása, toldozása-foltozása nem elégséges, és nem eredményez pozitív változásokat. A mélyalkalmazkodás ezekre a problémákra szeretne választ találni. De hogyan viszonyulnak egymáshoz az ökológiai közgazdaságtan eredményei és a mélyalkalmazkodás elvei? Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutatóval, a Mélyalkalmazkodás mozgalom magyarországi képviselőjével, a Betyáros Világ szemléletformáló podcast alkotójával és a Cassandra Program társalapítójával Gébert Judit beszélget, többek között az alábbiakról. Hogyan viszonyul egymáshoz az ökológiai közgazdaságtanból ismert elővigyázatosság elve, és a mélyalkalmazkodás? Mi a különbség megelőzés (mitigáció) az alkalmazkodás (adaptáció) között? Egyéni vagy közösségi alkalmazkodást jelent-e a mélyalkalmazkodás? Milyen emberkép húzódik meg a mélyalkalmazkodás mögött? Az ember, mint faj arra van ítélve, hogy elpusztítsa önmagát, vagy van remény arra, hogy képesek leszünk szembe nézni önmagunkkal? Mi a jelentősége a mentális felkészülésnek? Nem okoz-e problémát a veszteség feldolgozásának erőltetése egy olyan társadalomban, ahol köztudottan rosszul kezeljük a halállal, elmúlással kapcsolatos gondolatokat, érzéséket. Nem fog-e ez túlfogyasztáshoz vezetni? A mélyalkalmazkodás – alapértékeit tekintve – miben különbözik a prepper mozgalomtól? Van-e veszélye annak, hogy a piac rátelepszik a mélyalkalmazkodás mozgalmára?

Mik lehetnek azok a lehetőségek vagy éppen visszahúzó hatások, amikkel a visegrádi országok, azaz Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország szembesülnek a koronavírus válság után? Hogyan áll a jövőbemutató trendek tekintetében Magyarország a többiekhez képest? Mit mondanak a horizontot kémlelő jövőkutatók ebből a régióból? Az előző két adáshoz hasonlóan, ebben a podcastban is a pandémia tanulságaival foglalkozunk. Egy olyan kutatásról beszélget Köves Alexandra Gáspár Judittal, a Budapesti Corvinus docensével, amely azt próbálta jövőkutató módszerekkel feltárni, hogy a visegrádi négyek milyen lehetőségekkel vagy éppen korlátokkal jöttek ki a koronavírus válságból. A V4-es jövőkutatók feltárták a legfontosabb trendeket és megnézték, hogy az Európai Bizottság bizonyos forgatókönyvei szerint melyek azok, amik mindenképp meghatározóak lesznek ezeknek az országoknak a jövőjében. Növekvő társadalmi polarizáció; gyorsuló energetikai átmenet; a távmunka és hibrid munka növekvő népszerűsége; a mesterséges intelligencia használatának bővülése az egészségiparban; a kibertámadások növekvő fenyegetése; fokozódó mentális egészségügyi problémák. Olyan trendek, amikkel a V4 országainak egészen biztosan szembe kell nézni. Már ezek sem feltétlenül szívderítőek, azonban jövőkutatók szerint van további három, amely leginkább erre a régióra jellemző, és kifejezetten kritikus a jövőnk tekintetében: a félretájékoztatás és az összeesküvés-elméletek terjedése; a V4-ek és a jobban teljesítő országok közötti szakadék fennmaradása az oktatás minőségében; valamint a jogállamisági viszonyok romlása. Ezek vajon csak vészmadarak hangjai, vagy át lehet ezeket fordítani pozitív lehetőségekre? Egyáltalán miben volt más egy lengyel, cseh, vagy szlovák kutató optimizmusa, mint egy magyaré? Milyen egyáltalán a jövőkutatók „hangulata” egy ilyen munka közben? Ebben az adásban Köves Alexandra Gáspár Judittal, a tanulmány egyik kutatójával, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével beszélget.

Jelenünkben a társadalomban betöltött szerepedet szinte kizárólag a munkaerőpiacon betöltött pozíciód határozza meg. Az emberi lényből (human being) dolgozó embert (human doing) faragott az elmúlt pár száz év, akinek értékét a piac határozza meg. De lehet-e így teljes emberként élni? És hogyan változott ez a kérdéskör a koronavírus válság alatt? Vendégünk Faludi Julianna szociológus. A koronavírus megmutatta, hogy mi történik akkor, amikor a munkánk benyomul a magánéletünkbe; vagy éppen fordítva: a munkánk nélkül úgy tűnik, mintha semmivé foszlanánk. A gazdasági rendszereink kizárólag munkaerőként vagy fogyasztóként tekintenek az emberekre, kihagyva a legfontosabb életterületeinket, amik emberré tesznek: a gondoskodó, az alkotó, a véleményformáló, a százarcú embert. Egy nemzetközi kutatócsoport Faludi Julianna szociológus, a Budapesti Corvinus Egyetem docensének vezetésével feltárta azt, hogy különböző csoportokat hogyan érintett a koronavírus válság a teljes ember kérdéskörét körül járva. Ebben az adásban Köves Alexandra beszélget vele. Polányi Károly gazdaságfilozófus A nagy átalakulás című könyve már 1944-ben figyelmeztetett arra, hogy a gazdasági rendszerünk az embert munkaerővé, a természetet pedig csupán nyersanyaggá silányítja. Polányi reneszánszát éli, és gondolatai világszerte egyre gyorsabban terjednek. Az ökológiai közgazdaságtan is előfutárként hivatkozik a magyar származású tudósra. Amikor a társadalomban betöltött szerepünket csak a mentén értékeljük, hogy a munkaerőpiacon éppen milyen értékű áruként vagyunk jelen, akkor nem csak a személyiségünk és emberségünk jelentős részeit hagyjuk teljesen figyelmen kívül, hanem olyan cselekedeteket értéktelenítünk el, amely egyébként kiemelkedő fontossággal bír. Az anya, aki a gyerekét neveli; az ember, aki az idős szüleit gondozza; az aktivista, aki a természetet próbálja védeni ezt legfeljebb szabadidejében vagy jókedvében csinálhatja. A koronavírus válság megmutatta, hogy azok a foglalkozások, amik a munkaerőpiacon áruként keveset érnek, így nem is fizetjük meg őket (ápoló, orvos, tanár, óvónő, gazda, élelmiszerbolti eladó, futár) éppen azok, amelyekre a legnagyobb szükségünk van. Szintén a koronavírus válság alatt vált nyilvánvalóvá, hogy az otthon végzett munkának mekkora jelentősége van, és mekkora probléma, ha a megélhetésért végzett tevékenységünket felügyelő rendszerek rátelepednek a magánéletünkre. Egy nemzetközi kutatócsoport Polányi teljes ember szemüvegén keresztül nézte meg a különböző csoportok élethelyzetének alakulását a koronavírus válság alatt. Könyvükben kitérnek arra is, hogy történelmileg a nők a különböző válságok alatt betöltöttek olyan szerepeket, amik tompították a válságok hatásait, és megvizsgálják, hogy miként alakult a nők sorsa a koronavírusválság alatt. Köves Alexandra, a könyv egyik szerkesztőjével, Faludi Julianna szociológussal, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével beszélget erről a témáról.

Az összes nehézségével együtt egy válságnak mindig vannak üzenetei mind az egyén, mind a társadalom számára. Rámutat valamire, vagy valamikre, amik nem működtek, és nem javítottuk meg; vagy működtek és nem értékeltük. Ebben az adásban a – talán már lecsengőben lévő – koronavírus válság üzeneteit próbáltuk listába szedni. Talán, amikor néhány évszázad múlva történészek visszanéznek a mostani világunkra, azt fogják mondani, hogy a koronavírus válság fordulópont volt az emberiség történetében. Talán nem. Innen még nehéz megmondani. Az viszont egészen bizonyos, hogy a koronavírusban két ökológiai közgazdász akkor is talál üzeneteket a társadalmunk és gazdaságunk megváltoztatásának szükségességéről, ha azok önerősítő torzításnak is tűnnek. A Zöld Egyenlőség két szerkesztő-műsorvezetője, Gébert Judit és Köves Alexandra szedik pontokba a koronavírus lehetséges tanulságait. „Az okos a más kárán tanul, a buta a magáén” – tartja a mondás. Ebben a népi bölcsességben benne van az emberiség hite abban, hogy ha valami kár ér, vagy nehézséged támad, akkor abból levonod a megfelelő következtetést, és utána már valahogyan másként csinálod a dolgaidat. Míg az emberek nagy része úgy érzi, hogy visszatérünk a „normális kerékvágásba” (bármit is jelentsen a normális ebben a kontextusban) anélkül, hogy akármin is változtatnánk, hosszabb távon talán a megtapasztaltak beépülnek a gondolkodásunkba. Ebben az adásban a Zöld Egyenlőség két szerkesztő-műsorvezetője, Gébert Judit és Köves Alexandra tíz pontba szedte a koronavírus lehetséges tanulságait: A görbék hónapokon át tartó tanulmányozása során talán megértettük, hogy az exponenciális görbék inflexiós pontjától kezdve az események nagyon gyorsak. A korlátozások közepette talán azt is megértettük, hogy az emberiség működése még akkor is korlátok között működik, ha a kapitalizmus megpróbálja elhitetni velünk az ellentétét. A korlátokon belül kell megoldanunk mindenki jóllétét, és a válság alatt volt időnk elgondolkozni arról, hogy vajon nekünk személy szerint mi is az a jóllét. A válság megmutatta, hogy a munka körül érdemes kiigazítani az elképzeléseinket: kinek a munkája fontos, nekünk mi a fontos benne, a háztartási munka is munka, a gyereknevelés meg pláne. Ja, és nem csak akkor tudunk dolgozni, ha lehúztuk a beléptető kártyát egy sivár irodaházban. A koronavírus alatt újraértelmezhettük a kapcsolatainkat és azt, hogy mennyire egymásra vagyunk utalva. Rájöhettünk, hogy a sokféleség az ellenállóképesség kulcsa: az egyéni rezilienciának is szüksége van több lábon állásra, globális szinten pedig végre értelmezhetetlenné váltak a hatalmas egybefüggő ellátási rendszerek. A válság egy másik témája a szolidaritás volt: azokkal, akik értünk dolgoztak nap, mint nap és azokkal, akik nem tudtak dolgozni. Arra is rájöhettünk, hogy a dolgok nem (csak) rajtunk múlnak. Hihetetlen bonyolult rendszerektől függünk, így bárki próbálja nekünk bemesélni, hogy a saját boldogságunk csak a mi kezünkben van, egyszerűen hazudik. Így aztán a régóta teljesen rosszul értelmezett szabadságunk helyett, a legtöbb, amink lehet, az autonómiánk. És pont azt pedig nem adják nekünk olcsón. Nem lennénk ökológiai közgazdászok, ha a válságba utolsó üzeneteként nem azt látnánk bele, hogy a teljes rendszert kell megváltoztatni, és nem a kiszabadult szellemeket visszaszuszakolni a palackba, mert azt a palackot már legalább ismerjük.

Azt már eddig is tudtuk, hogy a mostani élelmiszertermelő rendszereink komoly csapást mérnek a biodiverzitásra. De hogyan tudjuk ellátni az embereket minőségi élelmiszerrel úgy, hogy a földeket visszaadjuk a természetnek? Mi van, ha a mezőgazdaság nem horizontálisan, hanem vertikálisan terjeszkedik? A Zöld Egyenlőség néhány rendhagyó adásban az MTA-ELTE Lendület Új Vízió Kutatócsoportja beszélgetéssorozatának keretében 2022-ben elhangzott előadásoknak és vitáknak ad helyet, amelyek fókuszában a környezeti fenntarthatóság érdekében bevethető, elsősorban a gazdasági növekedéstől való függést csökkentő, a mai működésektől radikálisan eltérő stratégiák állnak. A harmadik ilyen adásban Dr. Havasi Máté, környezetkutató, halászati szakmérnök, a Hivekovics Családi Gazdaság szakmai igazgatója beszél és beszélget arról, hogy hogyan lehet úgy élelmiszert termelni, hogy a földet közben a lehető legnagyobb mértékben adjuk vissza a természetnek. Az MTA Fenntartható Fejlődés Elnöki Bizottságának és az ELTE Humánökológia mesterképzésének támogatásával az MTA-ELTE Lendület Új Vízió Kutatócsoportja 2022-ben olyan beszélgetés- illetve vitasorozatot indított RADIKÁLISAN MÁS: Fenntarthatósági vitasorozat a gazdasági növekedés logikáján túl címen, amely arra keresi a választ, hogy hogyan lehet meghaladni a gazdasági növekedés logikáját úgy, hogy mégis nőjön a jóllét. Ezeknek az alkalmaknak a hanganyagait a Zöld Egyenlőség podcastban is megismerhetik a hallgatók, hiszen ezek mind olyan témák, amelyek az ökológiai közgazdaságtan gondolatai mentén dolgoznak fel különböző témákat. Az első három alkalommal az élelmezés fenntarthatósága és jövője áll az előadások és beszélgetések középpontjában.  A harmadik ilyen adásban Dr. Havasi Máté, környezetkutató, halászati szakmérnök, a Hivekovics Családi Gazdaság szakmai igazgatója beszél és beszélget arról, hogy hogyan lehet úgy élelmiszert termelni, hogy a földet közben a lehető legnagyobb mértékben adjuk vissza a természetnek. Az előadás és az azt követő párbeszéd a land-sparing fogalmát mutatja be, amely kisebb területen jóval intenzívebb gazdálkodást ajánl annak érdekében, hogy a földeken a mezőgazdasági tevékenységek helyett az ökoszisztémák egészségének helyreállítása történhessen. Az előző adásokban már elhangzottak azok az érvek, amelyek a föld megosztásáról beszélnek (land sharing), azaz jóval kisebb intenzitás mellett, ökológiai szempontokat figyelembe véve, a mezőgazdasági területek között természetes élőhelyeket meghagyva vagy létrehozva képzelik az élelmiszertermelést. De mi van, ha éppen ellenkezőleg, nem kevésbé intenzívvé, hanem sokkal intenzívebbé tesszük a mezőgazdaságot, és felfelé terjeszkedve, már nem a földekhez ragaszkodva termesztjük a zöldségeinket és a többi földet egészében adjuk vissza a természetnek? Meg tudjuk ezt tenni akár a városainkban, a lakásainkban? És egészséges lenne az ilyen élelmiszer?

Ugyan 2022-ben talán kilábaltunk a pandémia okozta válságból, de válság nélküli évnek ez sem volt mondható. Mik történtek 2022-ben, amik fontosak két ökológiai közgazdász szemszögéből? A visszatekintésben a válságokban próbálunk találni üzeneteket, a búsongás között előremutató jeleket. A 2022-es olyan év volt, amikor nehéz volt a zöld gondolkodóknak nem beleesni abba a csapdába, hogy nem túl szimpatikusan azt hajtogatják „Én megmondtam, én megmondtam…” Ebben az adásban Gébert Judit és Köves Alexandra ökológiai közgazdászként tekintenek vissza a 2022-es év történéseire gondosan megpróbálva elkerülni ezt a csapdát. Szó esik az energiaválság indította társadalmi változásokon túl arról, hogy mi mindennek volt ez az év a fél évszázados évfordulója, és felidézünk olyan jelentős zöld gondolkodókat, akiktől tavaly kellett búcsút vennünk. És megpróbálunk még emlékezni egy olyan celeb nevére, akit Greta Thunberg osztott ki. Ha egy zöld aktivista azt mondja, hogy talán érdemes elgondolkozni azon, hogy miért akarjuk télen 24 fokra fűteni a helyiségeinket, amikor nyáron 18 fokra állítjuk a légkondit, a legtöbben csak okostojásnak titulálják. Egy háború okozta energiaválság kell ahhoz, hogy természetesnek kezdjük tekinteni azt, hogy rengeteg energiát lehet megtakarítani azzal, ha rendes hőszigetelést kapnak az építményeink; ha figyelünk arra, hogy hogyan és mire használjuk az energiát; ha nem tesszük ki magunkat dominánsan egyetlen hatalom kényének, és csak pár eltérő típusú energiaforrás rendelkezésre állásának. Az energiaválság közepén viszont számos társadalmi kísérletnek lehetünk szemtanúi: például a havi 9 eurós német közlekedés vagy a rövid távú repülés korlátozása. Ugyanakkor visszavezetik a nukleáris energiát, és elköltik a zöld átállásra jutó pénzeket haditechnikára. Pedig pontosan fél évszázada kongatják a harangokat. Tavaly 50. évfordulóját ünnepelte a stockholmi konferencia, az UNEP, A növekedés határai jelentés. 2022-ben búcsúztunk két olyan jelentős zöld tudóstól, akik ebben a fél évszázadban megváltoztatták a környezetről való gondolkodásunkat: James Lovelockra, és az ökológiai közgazdaságtan egyik alapítójára, Herman Daly-re is megemlékezünk az adásban. És örvendezünk azon, hogy ma már Greta Thunberg egyik beszólása a második legnépszerűbb bejegyzés egy olyan közösségi fórumon, aminek egyikünk sem tagja. A Zöld Egyenlőség szerkesztői, Gébert Judit és Köves Alexandra beszélgetnek.

Magyarországon el sem tudjuk képzelni, hogy létezhet olyan szakpolitikai környezet, amelyben a bruttó hazai termék helyett a bruttó nemzeti boldogságot helyezik a célok és a cselekvések középpontjába. Pedig létezik egy ország, Bhután, ahol éppen ez történik. Tanulhatunk vajon tőlük? A GDP, a bruttó hazai termék olyan indikátor, amit már-már megszállottan figyel a legtöbb döntéshozó az egész világon. Mintha annak változása meghatározná, hogy másnap kisüt-e a nap, vagy sem. Ugyanakkor létezik egy olyan ország, amely a bruttó nemzeti boldogságot helyezi a középpontba. Ebben az évzáró adásban Köves Alexandra Valcsicsák Zoltánnal, az Álmomban Bhutánban ébredtem c. könyv szerzőjével, a Magyar-Bhutáni Baráti Társaság elnökével beszélget arról, hogy mit is tanulhatna a világ egy kis himalájai országtól szemléletben és fenntarthatóságban. Amikor 1972-ben a nulla GDP-vel rendelkező Bhután királyát arról kérdezte egy cinikus indiai újságíró, hogy mégis mit gondol a bruttó hazai termék alakulásáról, a király annyit válaszolt, hogy őt csak a bruttó hazai boldogság (gross national happiness – GNH) érdekli. Így indult útjára egy olyan szakpolitikai irányvonal, amely a világban egyedülálló módon a termelés és fogyasztás helyett a boldogság megteremtésének céljával foglalkozik. Míg Magyarországon ezen csak mosolyogni tudunk – kicsit cinizmusból, kicsit saját kiábrándultságunk és tehetetlenségünk okán – érdemes elgondolkodni arról, hogy miért működhet valami máshol másként. Az egyértelmű, hogy Bhután a miénktől jóval kisebb, eltérő történelmi, környezeti és kulturális adottságokkal rendelkező ország. Ugyanakkor ez a podcast sorozat éppen arra jött létre, hogy megkérdőjelezhetővé tegye a megkérdőjelezhetetlent is, és legalább gondolati szinten kimozdítson a komfortzónánkból. Az évzáró adásban Valcsicsák Zoltán, az Álmomban Bhutánban ébredtem c. könyv szerzőjével, a Magyar-Bhutáni Baráti Társaság elnökével beszélget Köves Alexandra arról, hogy mit is jelen Bhután számára a GNH; mitől tér el ez az indikátor a többi jóllétet is mérő indikátortól, és hogyan lehet ebből a szemléletből akárcsak morzsákat átültetni más helyekre.

A növekedés határai című mű 50 évvel ezelőtt jelent meg. A szerzők különböző forgatókönyveket mutattak be a népesség, az iparosodás, a környezetszennyezés, az élelmiszertermelés és az erőforrások kimerülésének növekvő tendenciáira alapozva. De vajon mennyire voltak helyesek az előrejelzéseik? A gazdasági növekedés kritikájának egyik fontos műve – A növekedés határai – 50 évvel ezelőtt jelent meg. A szerzők különböző forgatókönyveket mutattak be a népesség, az iparosodás, a környezetszennyezés, az élelmiszertermelés és az erőforrások kimerülésének növekvő tendenciáira alapozva. De vajon mennyire voltak helyesek az előrejelzéseik? Kerekes Sándorral, a Budapesti Corvinus Egyetem professzor emeritusával Gébert Judit beszélget. 50 évvel ezelőtt, 1972-ben jelent meg a Római Klub mérföldkőnek számító jelentése, a Donella Meadows, Dennis Meadows, Jørgen Randers és William Behrens által írt A növekedés határai című mű. A szerzők rendszerdinamikai modellezéssel három lehetséges forgatókönyvet mutattak be, amelyek azon alapulnak, hogy képesek vagyunk-e kordában tartani a népesség, az iparosodás, a környezetszennyezés, az élelmiszertermelés és az erőforrások kimerülésének növekvő tendenciáit. Míg a forgatókönyvek közül kettő meglehetősen pesszimista volt, és fizikai határaink túllépését és az azt követő összeomlást vetítette előre, volt egy reményteljes forgatókönyv, amelyben az emberiségnek sikerül beavatkoznia és stabilizálnia a világot. Mennyire voltak helyesek az előrejelzéseik? Melyik forgatókönyv áll a legközelebb a jelenlegi valósághoz? Elkerülhetjük-e még a túllépést és az összeomlást? Milyen körülmények között született meg A növekedés határai című könyv? Milyen volt a könyv fogadtatása? Miért gondolkoznak a kutatók nagyon különbözőképpen a trendekről? Mi különbség bizonytalanság és kockázat között? Ki tudjuk-e számítani 50-100 évre tervezett beruházások értékét? Honnan erednek a fenntarthatóság irányába tett beavatkozások? Merre tart a társadalom evolúciója? Kerekes Sándorral, a Budapesti Corvinus Egyetem professzor emeritusával Gébert Judit beszélget.

A monokulturális, intenzív mezőgazdaság fenntarthatatlansága régóta téma azokban a körökben, ahol aggódnak a biodiverzitás csökkenése, a föld minőségének romlása, a mezőgazdaság klímaválsághoz történő hozzájárulása miatt. Ebben az adásban azokról a konkrét megoldási lehetőségekről esik szó, amelyek nem csak megállítani, de visszafordítani is hivatottak a környezetpusztítást. A Zöld Egyenlőség néhány rendhagyó adásban az MTA-ELTE Lendület Új Vízió Kutatócsoportja 2022-ben beszélgetéssorozatának keretében elhangzott előadásoknak és vitáknak ad helyet, amelyek fókuszában a környezeti fenntarthatóság érdekében bevethető, elsősorban a gazdasági növekedéstől való függést csökkentő, a mai működésektől radikálisan eltérő stratégiák állnak. A második ilyen adásban Bruder Márton, agrármérnök, ökológiai gazdálkodó, a Magyarországi Agroökológia Hálózat tagja beszél és beszélget arról, hogy milyen megoldások állnak rendelkezésünkre a regeneratív, ökológiai gazdálkodás terén. Az MTA Fenntartható Fejlődés Elnöki Bizottságának és az ELTE Humánökológia mesterképzésének támogatásával az MTA-ELTE Lendület Új Vízió Kutatócsoportja 2022-ben olyan beszélgetés-, illetve vitasorozatot indított RADIKÁLISAN MÁS: Fenntarthatósági vitasorozat a gazdasági növekedés logikáján túl címen, amely arra keresi a választ, hogy hogyan lehet meghaladni a gazdasági növekedés logikáját úgy, hogy mégis nőjön a jóllét. Ezeknek az alkalmaknak a hanganyagait a Zöld Egyenlőség podcastban is megismerhetik a hallgatók, hiszen ezek mind olyan témák, amelyek az ökológiai közgazdaságtan gondolatai mentén dolgoznak fel különböző témákat. Az első három alkalommal az élelmezés fenntarthatósága és jövője áll az előadások és beszélgetések középpontjában.  A második adásban Bruder Márton, agrármérnök, ökológiai gazdálkodó, a Magyarországi Agroökológia Hálózat tagja beszélget arról, hogy lehet-e a mezőgazdaság összhangban a természettel. Az előadás és az azt követő párbeszéd rávilágít arra, hogy hogyan lehet ma Magyarországon is gyepre alapozott állattartást, minősített ökológiai gazdálkodást, permakultúrás és madárbarát mezőgazdaságot működtetni teljesen szembe menve a domináns irányzatokkal. Sok más mellett olyan kérdések kerülnek elő, hogy milyen területi megfontolások, talajművelési módszerek, tulajdonviszonyok, fogyasztó és a termelő közötti együttműködési formák vezethetnek oda, hogy az élelmiszer-termelésünk ne a földjeink elszegényedéséhez, hanem annak regenerációjához járuljon hozzá.

A Zöld Egyenlőség néhány rendhagyó adásban az MTA-ELTE Lendület Új Vízió Kutatócsoportja 2022-ben beszélgetéssorozatának keretében elhangzott előadásoknak és vitáknak ad helyet, amelyek fókuszában a környezeti fenntarthatóság érdekében bevethető, elsősorban a gazdasági növekedéstől való függést csökkentő, a mai működésektől radikálisan eltérő stratégiák állnak. Az első ilyen adásban Zalatnay László, környezetgazdálkodási szaküzemmérnök, a Nyíregyházi Kosár Közösség alapító tagja mesél arról, hogy miért számít olyan sokat az élelmiszer-ellátó rendszerek szerkezete. Az MTA Fenntartható Fejlődés Elnöki Bizottságának és az ELTE Humánökológia mesterképzésének támogatásával az MTA-ELTE Lendület Új Vízió Kutatócsoportja 2022-ben olyan beszélgetés- illetve vitasorozatot indított RADIKÁLISAN MÁS: Fenntarthatósági vitasorozat a gazdasági növekedés logikáján túl címen, amely arra keresi a választ, hogy hogyan lehet meghaladni a gazdasági növekedés logikáját úgy, hogy mégis nőjön a jóllét. Ezeknek az alkalmaknak a hanganyagait a Zöld Egyenlőség podcastban is megismerhetik a hallgatók, hiszen ezek mind olyan témák, amelyek az ökológiai közgazdaságtan gondolatai mentén dolgoznak fel különböző témákat. Az első három alkalommal az élelmezés fenntarthatósága és jövője áll az előadások és beszélgetések középpontjában.  Az első adásban Zalatnay László, környezetgazdálkodási szaküzemmérnök, a Nyíregyházi Kosár Közösség alapító tagjának gondolatait hallhatjuk az élelmiszer ellátási láncok hosszának fontosságával kapcsolatban. A rendkívül izgalmas előadásban nem csak azok környezeti fenntarthatósági szempontjairól esik szó, hanem a jelenlegi rendszerszintű problémákra adható válaszokról is társadalmi szempontok alapján. Nagyon ajánljuk!

A bíróságoknak komplex környezeti kérdésekben kell ítéletet hozniuk. Hogyan hasznosítják ezekben a perekben a környezeti szakértő véleményét? Mekkora tekintélye van a tudományos tudásnak a bíróságon? Hogyan alakult a szakértők szerepe a bős-nagymarosi vízlépcső és hogyan alakul a mai klímaperek esetében? Sulyok Katalinnal, az ELTE ÁJK Nemzetközi Jogi Tanszék oktatójával Gébert Judit beszélget. Hogyan használja fel a bíróság a tudományos eredményeket? Hogyan tudnak ítéletet hozni komplex környezeti-társadalmi kérdésekben? Sulyok Katalinnal, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Nemzetközi Jogi Tanszék oktatójával Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról. Mi a tudományos tudás szerepe a bíróságon? Kinek van kontrollja afölött, hogy a szakértői véleményt milyen mértékben veszik figyelembe? Van-e bírósági döntés tudományos legitimáció nélkül? A tudományos tudás bizonytalan, de a bíróságnak objektív, bizonyított összefüggésekre lenne szüksége. Mit tud ezzel a bizonytalansággal kezdeni a bíróság? Hogyan jelenik meg a szakértő szerepe a különböző nemzetközi bíróságok gyakorlatában? Mi volt a helyzet az ikonikus hazai környezeti konfliktus, a bős-nagymarosi vízlépcső ügyében? Mik azok a klímaperek? E kérdésekkel foglalkozik bővebben Sulyok Katalin nemrég megjelent könyvében (Science and Judicial Reasoning, Cambridge University Press, 2021), e kutatás főbb megállapításait mutatja be a podcastban.

A zöld mozgalmak üzenetei sokáig nem vették figyelembe a nők érdekeit, és így jó ideig nem is sikerült a feminista és a környezetért aggódó közösségeknek vállvetve harcolni egy fenntarthatóbb jövőért. Mára azonban van tudásunk arról, hogy mik azok az irányok, amik mind az ökológiai környezet, mind a nők érdekeit egyszerre szolgálják. Az igazságos és fenntartható világban a nemek közötti egyenlőség és a környezeti fenntarthatóság egyszerre érvényesül. De hogyan? Milyen rendszerszintű üzenetekkel érdemes elérni az embereket? Hogyan függ össze ezzel a témával a gondoskodási válság? Ebben az epizódban Köves Alexandra Milánkovics Kinga közgazdásszal, a Hekate Tudatos Öregedés Alapítvány társ-alapítójával beszélget fenntarthatóságról, feminizmusról, a gondoskodási válságról, tudatos gyermektelenségről. A Zöld Egyenlőség adásaiban beszélgettünk már az ökopolitika és a feminizmus összefüggéseiről Hódosy Annamáriával; a gyerekvállalás etikai kérdéseiről Réz Annával; élelmiszer-önrendelkezésről Bruder Mártonnal; a kisközösségek szerepéről Kiss Gabival és Takács-Sánta Andrással. Ez az adás arra tesz kísérletet, hogy mindezt egybegyúrva járja körül azt, hogy a fenntarthatóság érdekében hangoztatott lépések mennyire veszik figyelembe a nők igényeit vagy már meglévő terheit, vagy mennyire találunk ki megint olyan változásokat, amik újratermelik az amúgy is meglévő egyenlőtlenségeket. Az adás rámutat arra, hogy hogyan függ össze ez a téma szorosan a gondoskodási válsággal; miért lenne fontos értelmes társadalmi párbeszédet folytatni a tudatos gyermektelenségről; vagy mit gondolnak olyan nők a lehetőségeikről, akik megpróbálják megteremteni a saját élelembiztonságukat. Az epizódban Köves Alexandra Milánkovics Kinga közgazdásszal, a Hekate Tudatos Öregedés Alapítvány társalapítójával beszélget.

Számos olyan konfliktus van, melyet a vízkészletek fogyása robbantott ki. Mi ennek a társadalmi következménye? Milyen eszközökkel kezelik az országok ezeket a konfliktusokat? Jellemző-e a klímaváltozás miatti migráció? Glied Viktorral, a PTE Politikatudományi és Nemzetközi Tanulmányok Tanszék oktatójával Gébert Judit beszélget. Mi jellemzi a vízkonfliktusokat ma? Glied Viktorral, a Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Társadalmi Kapcsolatok Intézete, Politikatudományi és Nemzetközi Tanulmányok Tanszékének oktatójával Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról. Mennyi vízkészlet áll rendelkezésre? Kevés-e a víz Magyarországon? Mely országok néznek szembe vízhiánnyal? Hol vannak konfliktusos helyzetek a világon? Milyen típusú vízkonfliktusok vannak? Milyen eszközökkel kezelik a konfliktusokat az országok? Mi az a virtuális víz? Mely ágazatok használják a legtöbb vizet? Összefügg-e a menekültválság a vízhiánnyal? Miért rossz kifejezés a természeti katasztrófa? Mit jelent az, hogy valaki klíma-menekült? Lehet-e különbséget tenni politikai, gazdasági, vagy klíma-menekült között? Mikor beszélünk „zero-day”-ről?

Magyarország írott történelmének egyik legaszályosabb évében szinte mindannyiunkhoz elérhetett az üzenet, hogy a vizeink védelme létfenntartásunk egyik legfontosabb feltétele kellene legyen. De mégis mit tehet érte egy átlagember? És mit kellene tenniük a döntéshozóknak? A kék bolygó felületét 70 százalékban víz borítja, viszont ennek a víznek közel 97 százaléka sós víz. Valójában a növekvő emberi populációt az összes víz 7 ezreléke (!) kellene, hogy életben tartsa, ami egyre nagyobb kihívást jelent. Probléma az, amikor túl sok van; amikor túl kevés; és persze, amikor elszennyeztük őket. A kor hívószavát azonban nehezen halljuk meg akkor, amikor ökológusok azt mondják, hogy az igényeink megváltoztatásával, a gazdaságunk – és főként a mezőgazdaságunk – átalakításával, és az épített környezet formálásával mindent meg kellene tennünk a vízvisszatartás érdekében. Ebben az epizódban Köves Alexandra Kajner Péter közgazdásszal, humánökológussal, a WWF Magyarország Élő Folyók programjának szakértőjével beszélget. Egészen talán az idei évig egy átlag magyar ember fejében a globális környezeti problémák egyik legjelentősebb jelensége a vízhiány vagy a vízminőség problémája nem is igazán jelent meg. Valami távoli dolognak tűnhetett, amely vagy messzi országokat érint vagy tőlünk távoli generációknak kell majd foglalkozni vele. Természetesen ők viszont technológiailag olyan fejlettek lesznek, hogy bármiből vizet tudnak majd fakasztani. Azt feltételeztük, hogy vízzel jól ellátott ország vagyunk, akiknek történelmi hősei a modernizáció kezdetekor inkább a túl sok víztől védtek meg bennünket, mint a túl kevéstől. Ahogyan az adásból kiderül világviszonylatban az egy főre eső 12 ezer köbméter vizünkkel ugyan nem vagyunk olyan jól ellátva, mint Kanada (120ezer köbméter/fő), de annyira rosszul sem, mint például Jordánia (120 köbméter/fő). Az ökológusok viszont régóta figyelmeztetnek rá, hogy a közvélekedéssel ellentétben mi inkább száraz országnak számítunk, így nem engedhetjük meg a jelennek azt a luxusát, hogy ma három Balatonnak megfelelő vízzel több hagyja el az országunkat, mint amennyi beérkezik. Mit kellene azonban ehhez másként csinálni? Mit tanulhatunk a természettől a vízháztartás dinamikus egyensúlyára vonatkozóan, és mit tehetnénk annak érdekében, hogy ezt az egyensúlyt mi inkább helyre billentsük, mint teljesen felborítsuk. A rengeteg érdekes statisztikával tarkított epizódban Köves Alexandra Kajner Péter közgazdásszal, humánökológussal, a WWF Magyarország Élő Folyók programjának szakértőjével beszélget.

Főként a háború okozta energiaválság narratíváját használva lazítottak az erdészeti törvények rendelkezésein, létrehozva a rövid távú társadalmi érdekek és hosszú távú ökológiai érdekek közötti konfliktus tipikus csapdahelyzetét. De tényleg van csapdahelyzet? Ha nincs gáz, akkor kell tűzifa. Ahhoz pedig ki kell vágni a fákat. Főként ezt az értelmezést hallhattuk az elmúlt időszakban, amikor a háború árnyékában, a végtelenül kiszolgáltatott energiaellátásunk téli felkészülését igyekeztek megoldani. Ha egy zöld gondolkodó azt meri mondani, hogy esetleg mégsem kellene a jövőt feláldozni a jelen céljaiért, akkor egyértelműen az ökológiai fenntarthatóság oltárán áldozza fel a ma emberét. De tényleg a téli fűtés ellentmondást nem tűrő igénye motiválhatta az erdészeti törvény megváltoztatását? És ha már kivágjuk, lehet ma Magyarországon 10 millió fát ültetni?  Az évadnyitó epizódban Köves Alexandra Bojár Iván Andrással, a 10 millió fa alapítójával és vezetőjével beszélget. A fákhoz különleges érzelmi viszonyulása van az emberiségnek. A podcastban a műsorvezető óvodás gyermeke spontán, madárcsicsergéstől megihletődött, önálló rövid podcastja is azt mutatja, hogy a fákhoz való kötődésünk vélhetőleg igen ősi. Érdekes, hogy mégis vannak olyan felnőttek, akik ezt a kötődést maradéktalanul fel tudják számolni felnőtt korukra, vagy legalábbis elnyomják annyi időre, hogy megkönnyítsék a fák kivágására vonatkozó jogszabályt. Ökológiai közgazdaságtan szempontjából a fák ún. ökoszisztéma szolgáltatása rendkívül sokféle: megköti a szén-dioxidot, tisztítja a levegőt; árnyékot ad, és hűsíti a környezetét; elnyeli a lezúduló esőt; és mindezek mellett még jelentős esztétikai értékkel bír. A klímaválság tükrében ezek a szolgáltatások még az eddigieknél is jobban felértékelődnek. Ugyanakkor ma Magyarországon a kis- és nagyberuházásoknál gond nélkül vágjuk ki őket, és ahogyan a podcastból kiderül ültetésük sincs megkönnyítve. Vajon gazdasági vagy társadalmi érdekek fűződnek ahhoz, hogy most úgy könnyítjük tovább a fakitermelést, hogy az idén kivágott fákkal még a kazánjainkba sem lehet befűteni, így nem jelent megoldást az idei tél kihívásaira? És mennyi idő alatt lehet vajon Magyarországon elérni, hogy főként elkötelezett önkéntesek tényleg elültessenek 10 millió fát, hogy a gyerekeinknek legalább legyen újra? Az első évadnyitó adásban a fákról beszélget Köves Alexandra Bojár Iván András művészettörténésszel, építészkritikussal, a 10 millió Fa alapítójával és vezetőjével.

Igazi rendszerszemléletre lenne szükség ahhoz, hogy az egymásba ágyazott ökológiai-társadalmi-gazdasági rendszerek egymásra hatásait megérthessük. De mi az a rendszerszemlélet? És hogyan nézhetne ki a közgazdasági gondolkodásban? Az évadzáró epizódban a Zöld Egyenlőség házigazdái, Gébert Judit, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa, és Köves Alexandra, a Budapesti Corvinus Egyetem docense beszélgetnek a rendszerszemléletről. Az ökológiai közgazdaságtan azzal vádolja a főáramot, hogy képtelen a valóság bonyolultságát lekövetni. Amolyan felvilágosodás korabeli őskövületként tekint az emberekre, és a bennünket körülvevő lévő világra. Értéksemlegességet hirdet egy olyan tudományterületen, ahol az értékválasztások kiemelten fontosak. Részekre bont, számszerűsít, lineáris összefüggéseket keres és objektivitást hirdet. Az embert racionális, önérdekkövető és haszonmaximalizáló lénynek tartja. Azonban a természettudományok már meghaladták ezeket az alapvetéseket, és sokan a rendszerszemléletet tartják fontosnak, amelyben az egész több, mint a részek összessége; az ok-okozati összefüggések helyett a mintákon van a hangsúly; a valóság pedig nem független a vizsgálódótól. A felvilágosodás korában a tudomány kivirágzott. A valóságot megismerhetőnek tartották, és azt feltételezték, hogy minden úgy működik, mint egy gép. Ha a részeket megfelelően állítjuk össze, megkapjuk az egészt. A lineáris ok-okozati összefüggéseket objektívan fel lehet tárni, és a közgazdászoknak, mint társadalomtudósoknak az a dolguk, hogy az emberi viselkedés törvényszerűségeit mutassák be, és ezáltal írják le a gazdasági gépezet összefüggéseit. Azonban a tudomány fejlődésével egyre több tudományterület kezdte megkérdőjelezni ezeket az alapvetéseket. A fizika, a biológia mind azt kezdte észrevenni, hogy minél mélyebbre ásunk az ismeretekbe, annál kevésbé érvényesek ezek a leegyszerűsítések. Az egész nem ugyanaz, mint a részek összessége; az élő szervezetek mind hálózatokban léteznek; dinamikus minták léteznek, és nem csak lineáris ok-okozati összefüggések; és a megfigyelés önmagában módosíthatja a „valóságot”, így csak hozzávetőleges tudás létezik. A rendszerszemlélet egyre elterjedtebbé vált. De mit jelentene ez a rendszerszemlélet a gazdasági gondolkodásban? Hogyan lehet meghaladni a nagyon régóta megkérdőjelezetlenül feltételezett alapvetéseket? Mit vesztenénk és mit nyernénk a rendszerszemlélettel a közgazdaságtanban? És miért nem tűnik úgy, hogy érdekünk fűződik a bevezetéséhez? Egyáltalán mi köze mindehhez a gondolkodáshoz a kapitalizmusnak? Az első évadzáró adásban (igen, két és fél éve minden héten új témával jelentkeztünk, de a lassú tudomány nevében most a Zöld Egyenlőség is elmegy szabadságra) a két házigazda Gébert Judit és Köves Alexandra a rendszerszemléletről beszélgetnek.

Felgyújtott épületek, lerombolt gátak, kozmetikumokba csempészett kígyók, meghiúsított állatkísérletek. Az ökoterroristák sokféleképpen próbálták felhívni a figyelmet a természet védelmének fontosságára. De kik voltak ők és pontosan mi volt a céljuk? S vajon milyen okokra vezethető vissza, hogy ma már nincsenek ökoterrorista cselekmények? Glied Viktorral, a PTE Politikatudományi és Nemzetközi Tanulmányok Tanszék oktatójával Gébert Judit beszélget. Mi az ökoterrorizmus és hogy alakult ki? Glied Viktorral, a Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Társadalmi Kapcsolatok Intézete, Politikatudományi és Nemzetközi Tanulmányok Tanszékének oktatójával Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról. Miben különbözik az ökoterrorizmus a bioterrorizmustól és a környezeti terrorizmustól? Mi jellemzi az ökoterrorista akciókat? Kik a terraristák? Mikor voltak jellemzők az ökoterrorista cselekmények? Milyen ideológia van az ökoterrorizmus mögött? Kik ellen léptek fel a radikális környezeti mozgalmak? Mivel indokolták az erőszak alkalmazását? Milyen a társadalmi megítélése az ökoterrorizmusnak? Mi a mélyökológia és van-e köze az ökoterrorizmushoz? Milyen okokra vezethető vissza az erőszakos környezetvédő cselekmények visszaszorulása? Mikor és hogyan számolták fel a hatóságok az ökoterrorista sejteket? Hogyan változtatta meg 9/11 az ökoterrorizmus megítélését? Miről szól az Unhappy Meal és a Murder King kampány? Mennyire valószínű, hogy a jövőben újra lesznek ökoterrorista cselekmények?

Noha tudományos konszenzus van abban, hogy a klímaváltozásért az emberi tevékenység felelős, társadalmi konszenzus nincs. A klímaszkeptikusok vitatják, hogy ez emberi tevékenységnek bármi köze volna a globális felmelegedéshez. Mi az oka, hogy sokan szembe helyezkednek a tudományos konszenzussal? Milyen egyéb sajátosságokkal rendelkeznek a klímaszkeptikusok? Bernáth Lászlóval, az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Filozófiai Intézet kutatójával Gébert Judit beszélget. Mi a klímaszkepticizmus? Milyen pszichológiai és társadalmi okai vannak a klímaszkepticizmus jelenségének? Bernáth Lászlóval, az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Filozófiai Intézet kutatójával Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról: mi a média szerepe a klímaszkepticizmus kialakulásában? Hogyan kapcsolódik össze a politikai élettel? Milyen pszichológiai személyiségvonásokkal jár általában együtt a klímaszkeptikus attitűd? És a klímapesszimista attitűd? Mi köze a bumeráng-hatásnak a klímaszkepticizmushoz? Szerepet játszik-e a vallás a klímaváltozással kapcsolatos nézeteink kialakulásában? Hogyan válhat valakinek a mély meggyőződésévé a klímaváltozás emberi eredetének tagadása? Aki általában tiszteli a tudományt, az elfogadja a klímaváltozás emberi eredetét is? Miért nem lehet a klímaszkepticizmust egyszerű felvilágosító kampánnyal kezelni?

Ki ne szeretne kimenni a nappaliba epret szüretelni? Vagy friss salátát felhozni a pincéből télen? A hidroponikus rendszerekkel ez már nem lehetetlen. Viszont mi van a fenntarthatósággal? A mesterséges fényekkel nevelt növények vajon szolgálhatják a fenntarthatóságot? Amikor fenntarthatóságról beszélgetünk, akkor a legtöbb embernek a balkonládában vagy kiskertben megtermelt paradicsom jelenik meg szimbólumként. Ráadásul a koronavírusválság rámutatott az élelmiszerellátási rendszerek rendkívüli sebezhetőségére, így nem véletlen, hogy izgalmas lehetőségként tekinthetünk a lakásban növekedő zöldségekre. Ugyanakkor a beltéri hidroponikus mikrokertekről nem kifejezetten a fenntarthatóság jut eszünkbe, hiszen a lakásunkban három olyan dolog nincs, ami a kertben van: föld, természetes fény és esővíz. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a megtermelt élelmiszer nem utazik sehová, nem gépek takarítják be, és a gyerekeinkhez is közelebb hozza az élelmiszer tiszteletét. Ebben az adásban Köves Alexandra Koszecz Sándorral, a Kollabor vezetőjével beszélget a mikrokertekről. A koronavírus okozta lezárások közepette szinte minden családban megjelentek a hobbikertészek és pékek. Rájöttünk arra, hogy mennyire nem magától értetődő, hogy az asztalunkon az étel a sarki boltból jön, és mindig hatalmas választék van belőle. Azok a témák, amiket a zöldek fenntarthatósági szempontok szerint évtizedek óta hangsúlyoznak – az élelmiszerünk túl messziről jön, a városokban is van mezőgazdasági potenciál, a monokultúrás termelés tarthatatlan, a gazdálkodókat nem becsüljük meg eléggé – hirtelen érthetővé váltak sokak számára. Ugyan nem feltétlenül ugyanazok alapján az érvek alapján, de fontos lett ezek megértése. Az ilyen helyzetek felerősítenek olyan innovációkat, amelyek ugyan már egy ideje léteznek, de elterjedésük még nem érte el a szélesebb társadalmat. Az élelmiszerválságokra készülve a hidroponikus növénytermesztés már sokakat megihletett, de a valódi fenntarthatósága érdekes viták tárgya lehet, hiszen a növények így nem a „természetes” közegükben növekednek. Ugyanakkor minden ilyen innováció esetében számolni kell az átváltásokkal: Mekkora a mesterséges fényigénye egy otthoni mikrokertnek? Ugyanakkor mekkora az ökológiai lábnyoma a nem otthon termesztett paradicsomnak? Mekkora a vízigénye az egyiknek és mekkora a másiknak? Hogyan jut hozzá tápanyagokhoz az egyik, és hogyan a másik? Mindezekkel a kérdésekkel körbe lehet járni azt, hogy mennyire fenntartható egy mikrokert. Az előző adáshoz hasonlóan ennek az innovációnak a megértésében is Koszecz Sándor, a Kollabor vezetője az idegenvezetőnk. Köves Alexandra beszélget vele.

A 3D nyomtatásról egyre többször hangzik el, hogy támogatni tudja a fenntarthatóságot. Akár házakat épít úgy, hogy közben minimálisra szorítja a szükséges alapanyagok használatát. Pótalkatrészeket nyomtat olyan esetekben, amikor a gyártó már nem biztosítja a javíthatóságot. De tudja-e a rendszerszintű fenntarthatósági átmeneteket támogatni? Milyen szerepet tölthet be a kozmo-lokális termelés létrejöttében? Hogyan szolgálhatja a helyi közösségeket? Milyen gondolati váltások szükségesek ahhoz, hogy ezt az eszközt valóban fenntarthatóan lehessen használni? Ebben az adásban ezekről a kérdésekről beszélget Köves Alexandra Koszecz Sándorral, a Kollabor vezetőjével. A Zöld Egyenlőségben már sok adásban hangzott el, hogy a technológiai megoldásokba vetett megkérdőjelezetlen bizalom a fenntarthatósági kérdésekben nem vezet erős fenntarthatósághoz. Ugyanakkor a rendszerszintű változásoknak is megfelelő eszköze lehet a technológia, ha olyan vízió és olyan gondolkodásmód társul mellé, ami a hosszú távú, pozitív változásokat szolgálja. A mai adás vendége, Koszecz Sándor, a Kollabor vezetője határozottan rendelkezik ilyen jövőképpel. Míg vadul hisz a technológiai innováció fontosságában, optimizmusa mellett megjelennek olyan fenntarthatósági alapvetések, mint az emberléptékű technológia, a helyi közösségek erősítése, a termelés relokalizációja, a tárgyakhoz fűződő viszonyunk újragondolása, a tudás hozzáférhetőségének javítása. A glokalizáció fogalma arról szól, hogy képesek vagyunk a Föld és az emberiség egységes egészében gondolkodni, és azokért felelősséget érezni, ugyanakkor a szükségleteinkre és problémáinkra lokálisan, a helyi adottságok fényében keresünk megoldásokat. Ennek a gondolatnak egyik megtestesülése lehet az ún. kozmo lokális termelés, ahol bizonyos dolgok, mint a tudás, a felelősség, és talán bizonyos alapanyagok globálisak, ugyanakkor a termelés csak akkor történik meg, amikor helyben valóban szükség van rá. Ennek a lehetőségét magában hordozza a 3D nyomtatás, már „csak” a megértésünknek kell lekövetni. De mi is a 3D nyomtatás? Ki és milyen céllal állíthat elő vele termékeket és kiket érintenek az előállítás költségei és hasznai? Milyen alapanyag kell hozzá? Újrahasznosítható-e az a termék, amit előállít?

Fekete évnek tűnik 2022 a sport fenntarthatóságában: Téli olimpiát rendeztünk olyan helyen, ahol csak mesterséges havon lehetett csúszni, a labdarúgó-világbajnokságra pedig a sivatagban légkondicionált környezetben kerül sor. Úgy tűnik, a sport esetében is valami súlyosan félrecsúszott a fenntarthatóság értelmezésénél… De mi? Az elmúlt fél évszázadban azt látjuk, hogy a sportban – az eredeti szellemiségével ellentétben – a társadalmi funkciók helyett az üzleti megfontolások kerültek előtérbe. Azokba pedig igen nehezen szűrődnek át fenntarthatósági szempontok. Ebben a rendhagyó epizódban a Budapesti Corvinus Egyetem sportközgazdász hallgatói – Bojtor Máté, Hérics Diána, Lajtos Lénárd és Szöllős Alexandra – kérdezik Köves Alexandra ökológiai közgazdászt, a Budapesti Corvinus Egyetem docensét, a Zöld Egyenlőség szerkesztő-műsorvezetőjét. Teljes mértékben mesterséges havat kellett használni a pekingi téli olimpiai játékokon, és az 1,2 millió köbméter havat hatalmas mennyiségű energiával és ivóvíz felhasználásával állították elő. A katari világbajnokság a FIFA szerint minden idők legfenntarthatóbb eseménye lesz. Ezt viszont elég nehéz úgy elképzelni, hogy a katari éghajlat minden tekintetben alkalmatlan a labdarúgásra, így mesterségesen kell lehűteni a stadionokat. Az ökológiai közgazdaságtan gondolatai mentén meg lehet-e reformálni a sportot úgy, hogy az fenntartható legyen? Mi kellene ehhez? A Föld erőforrásainak korlátossága azt is jelenti, hogy le kell mondanunk az olyan technikai sportokról, mint a Forma-1? Milyen lenne a sport nemnövekedése? Lehet, hogy nem kellene a sportolókat akár a testi épségük kockáztatása árán modern gladiátorként a végtelenségig kihajtani csak azért, hogy valaki valahol nagyobb hasznot érjen el? Ilyen kérdésekről van szó ebben a rendhagyó epizódban. Rendhagyó annyiban, hogy most nem Köves Alexandra, a Zöld Egyenlőség szerkesztő-műsorvezetője kérdez, hanem a sportmédia tárgyukon belül a Budapesti Corvinus Egyetem sportközgazdász hallgatói, Bojtor Máté, Hérics Diána, Lajtos Lénárd és Szöllős Alexandra készítik a podcastet. Mivel azonban a téma a mi hallgatóink számára is izgalmas, ezért örömmel adunk helyet neki a Zöld Egyenlőségben is.

Környezettudatos döntéseket hozni nehéz. Mi a pszichológiai háttere annak, hogy nehéz? Milyen pszichológiai „trükköket” vethetünk be annak érdekében, hogy könnyebben boldoguljunk? A környezettudatos döntés nehézségeiről, a zöld kognitív torzításainkról Csizmadia Máté pszichológussal, agrárközgazdásszal Gébert Judit beszélget. Ha környezettudatosak szeretnénk lenni, igen sok mindenre figyelnünk kell. Van-e nálunk vászonszatyor a bevásárláshoz? Milyen közlekedési eszközt használunk a vásárláshoz? Mekkora a megvásárolni kívánt termék élettartama, milyen a minősége, hol és kik gyártották? Melyik hulladékot melyik szemetesbe kell dobni? Kiválthatjuk-e a repülőutunk szén-dioxid kibocsátását faültetéssel? S ha ennyi mindenre oda kell figyelnünk, hogyan tudunk jó döntéseket hozni? A Zöld Egyenlőség vendége Csizmadia Máté pszichológus, agrárközgazdász, a Mezőgazdasági Termelők Országos Szövetségének foglalkoztatási szakértője, a Zöld Pszichológia Blog alapítója, akivel Gébert Judit beszélget a környezettudatos döntés nehézségeiről és a zöld kognitív torzításainkról. Hogyan jelenik meg a kognitív disszonancia a környezetvédelemmel kapcsolatos cselekvéseinkben? Mi a tervezett cselekvés elmélete? Mit jelent a szándék és viselkedés közötti szakadék? Mi a green whishing? Mik a tipikus példái? Hogyan befolyásol bennünket a rövid távú gondolkodás? Mi a green shaming? Hogyan befolyásolta a háború a hozzáállásunkat a klímaválsághoz? Hogyan tudunk reflektálni az önbecsapásainkra és hogyan tudunk jobb döntéseket hozni? S végezetül: hogyan kerülhető el a sok felesleges aggódás, hogy nem vagyunk eléggé környezettudatosak?

A fenntarthatósági átmenet leggyakoribb kérdése, hogy a transzformáció honnan indul. Ha az egyén szintjéről várjuk a katalizátor szerepet, akkor azt feltételezzük, hogy fogyasztóként és állampolgárként az ember képes a nagy rendszereket befolyásolni. Ugyanakkor azok, akik ezt már megpróbálták, sokszor azzal szembesülnek, hogy sem elég információjuk, sem elég cselekvési terük nincs változtatni. Akkor talán várjuk felülről a megoldást? Reménykedjünk abban, hogy a döntéshozók egy nap felébrednek? Ebben az epizódban Köves Alexandra Kiss Gabriellával, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével beszélget egy olyan kutatásról, ami ebben a kérdésben a középen elhelyezkedő, ún. mezo szintű közösségek szerepét vizsgálta. Amikor fenntarthatóbb életmódra próbálunk átállni, számos frusztrációval szembesülünk. Bonyolult rendszerek apró elemeiként, saját feltételezett ráhatásunk korlátaival küzdve, legtöbbször információhiányosan vergődünk aközött, hogy mit kellene tennünk, mit tudunk tenni, és minek van egyáltalán értelme. Az egyéni viselkedésünk korlátai mellett azt is érezzük, hogy a nagyobb ráhatással bíró politikai és gazdasági döntéshozók legyenek akár helyi, akár nemzetállami, akár globális szinteken messze nem olyan sebességgel hozzák meg a kollektív döntéseket, amilyen sürgetőnek egy fenntarthatóságért aggódó egyén azt elfogadhatónak találná. Ilyenkor gyakran találjuk magunkat szembe a Zöld Egyenlőségben már gyakran emlegetett klímaszorongással, esetleg klímagyásszal. Azonban van egy olyan köztes szint, amely egyrészről segíthet az egyénnek kimozdulni a tehetetlenség érzésből, másrészt valamivel nagyobb hatással tud lenni a rendszer egészére: a közösségek. Legyen az egy városi közösségi kert; egy ökoklub; egy közösségi varroda; egy civil szervezet vagy a Fridays for Futures mozgalom, az ökológiai tudatosság útján bárhol barangoló egyén sokat kaphat ezektől a közösségektől. De mit? És hogyan? Ezekről a kérdésekről beszélget ebben az adásban Köves Alexandra Kiss Gabriellával, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével.

A Zöld Egyenlőségben gyakran elhangzik, hogy olyan termékeket és szolgáltatásokat fogyasztunk, melyek valójában nem járulnak hozzá a jóllétünkhöz. Úgy tűnik, e jelenség a másik oldalon is létezik: időnként – vagy rosszabb esetben állandóan – olyan munkát végzünk, melyet feleslegesnek és értelmetlennek tartunk. Kertész Gergellyel, az Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Filozófia Intézet, Morál és Tudomány Kutatócsoport tagjával Gébert Judit beszélget az alábbi témákról: mi a bullshit munka elmélete? Milyen főbb fajtái vannak a bullshit munkáknak? Objektív szempontból nézve is értelmetlenek ezek a munkák? Milyen típusú munkahelyen jellemző a bullshit munka: fehérgalléros, vagy kékgalléros állásokban? Mindez miért alakult ki? A kapitalizmus mely jellemzői vezettek a bullshit munka jelenségéhez? Miért tartjuk fenn ezeket az álláshelyeket? Hogyan hat ránk, ha ilyen beosztásban dolgozunk? A tervgazdaságban sok vattamunkahely létezett, de hogy létezhetnek bullshit munkahelyek a kapitalizmusban? Nem kerülnek versenyhátrányba a bullshit munkásokat alkalmazó cégek? Milyen megoldási lehetőségek vannak? Megoldás-e, ha kevesebbet dolgozunk?

Annyiféle elektronikus kütyü vesz körbe minket, hogy már fel sem tűnik a jelenlétük az életünkben. De vajon tisztában vagyunk-e e tárgyak környezeti és társadalmi hatásaival? És mit tehetünk azért, hogy kütyüink fenntarthatóbbak legyenek? Fidrich Róberttel, a Magyar Természetvédők Szövetségének programvezetőjével Gébert Judit beszélget. Csak a podcast elkészítéséhez szükségünk van mikrofonra, hangfalakra, képernyőre, billentyűzetre, egérre, számítógépre és akkor még nem is beszéltünk a szükséges háttérhálózatok infrastruktúrájáról: internet-, mobiltelefon-,  és villamosenergia-hálózatról. Fidrich Róberttel, a Magyar Természetvédők Szövetségének programvezetőjével Gébert Judit beszélget többek között arról, hogy elektronikus tárgyainknak milyen környezeti és társadalmi hatásai vannak? Miért szeretjük elektronikus tárgyainkat? Milyen környezeti, társadalmi szempontok merülnek fel a kütyük előállítása, használata során? Tisztább, környezetkímélőbb eszköz-e a számítógép, mint az autó? Hogy néz ki egy elektronikus kütyü életútja? Mi az a konfliktusos ásvány? Hol kötnek ki végül a két év után eldobott mobiltelefonjaink? Hogy viszonyul egymáshoz az előállítás és a használat környezetterhelése? Megoldás-e az újrahasznosítás, újrafelhasználás? Milyen piaci folyamatok vezetnek e jelenségekhez? Mit jelent a tervezett elavulás és a morális elavulás? Milyen megoldási lehetőségek vannak? Miért fontos a javításhoz való jog? Mi az a közösségi javítóműhely?

A Zöld Egyenlőség által felvázolt fenntarthatósági átmenetek olyan kollektív döntéseket sürgetnek, amelyben képesek vagyunk meghaladni az önérdekünk mások kárára történő érvényesítését. Össze kellene fognunk azért, hogy saját jövőnkön túl akár olyan néma érintettek érdekében is alárendeljük magunkat a közösségnek, mint a jövő generációi vagy a természeti környezet. Lehetséges-e ez vagy a versengés olyan tulajdonsága az emberiségnek, amely következetesen aláássa ezeket a törekvéseket?  Erre keresi a választ Köves Alexandra Fülöp Márta pszichológussal, a Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet tudományos tanácsadójával és a Károli Gáspár Református Egyetem egyetemi tanárával. A kapitalizmus jelenleg domináns alapvetéseinek meghaladásáról szóló diskurzusokban egyik leggyakrabban elhangzó érv, hogy ember természeténél fogva önző, és önmagát folyamatosan másokkal szemben határozza meg, és így a fogyasztásában mindig a többre és nagyobbra fog törekedni. Ezt a determinizmust sokan az evolúciós versenyből következtetik, és ezáltal elfogadják, hogy az együttműködésre és kollektív érdekekre alapuló bármilyen rendszer bukásra van ítélve. Azonban a pszichológia ennél finomabb részleteiben láttatja az embert és az emberek közötti kapcsolati dinamikákat, amelyben a verseny nem feltétlenül egymás legyőzéséről, hanem az önmeghaladásról, és a belső fejlődésről is szól. Az ökológiai közgazdaságtanhoz közel álló rendszerszemlélet is azt mondja, hogy a darwini versengésen alapuló evolúciós elképzeléseket már a természettudományos paradigmáink meghaladták, és a fejlődés nem a versengés lineáris dinamikákból, hanem a tulajdonságok és a környezet kölcsönhatásaiból adódnak. Az ökológiai rendszerekben a hierarchia minden szintje rendkívül fontos szerepet tölt be, és egy holisztikusabb megközelítésből a versengés is valójában együttműködés. Így aztán fontos – nem csak a természettudományban, hanem a gazdálkodástudományban is - megérteni a versengő együttműködés és az együttműködő versengés fogalmát. De mik is ezek a fogalmak és mi a különbség közöttük? Milyen szerepet játszik a versengés az emberek életében? Elképzelhető-e egy olyan világ, ahol a versengő együttműködés éppen annyira természetes, mint most a zéró összegű versengés? Ebben az adásban ezekről a kérdésekről beszélget Köves Alexandra Fülöp Márta pszichológussal, a Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet tudományos tanácsadójával és a Károli Gáspár Református Egyetem egyetemi tanárával.

Mi a konzervatív zöld filozófia? Mit jelent a környezet a konzervatív világnézetben? Milyen szerepe van a fenntarthatóságban a kisközösségeknek? Miért kell a saját környezetünkben kezdenünk a változást, változtatást? Balázs Zoltánnal, az ELKH Demokrácia- és Politikaelméleti Osztályának tudományos tanácsadójával Gébert Judit beszélget. Mindannyian szükségét érezzük valamiféle keretrendszernek, világnézetnek, mely segít megérteni a világot magunk körül és magyarázatot ad arra is, hogy milyen feladataink vannak a természettel kapcsolatban. Konzervatív politikai filozófia egy ilyen lehetséges keretrendszer. Balázs Zoltánnal, az Eötvös Lóránd Kutatóhálózat Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézet, Demokrácia- és Politikaelméleti Osztály, tudományos tanácsadójával Gébert Judit beszélget, többek között az alábbiakról. Mi a konzervativizmus? Lehet-e ideológiának nevezni? Mi a kiindulópontja? Melyek az alapgondolatai? Milyen gazdaságpolitikai gondolatai vannak? Hányféle konzervativizmus van? Hogyan magyarázza a konzervatív filozófia a kapcsolatunkat a környezettel? Miért fontos az egyensúly? Milyen viszonyt kell kialakítanunk az ökológiai válsággal szemben? Divatfogalom-e a fenntarthatóság? Mi a kisközösségek szerepe a fenntarthatóságban? Miért kell a saját környezetünkben kezdenünk a változást, változtatást? Hogyan viszonyul a konzervatív zöld filozófia a piac szerepéhez? Mi a szabad együttműködés világa? Mi az állam szerepe a környezeti problémák megoldásában? Mit gondol a konzervatív zöld filozófia a technológiai változásról? Mi a nagy zöld mozgalmak szerepe? Jobb, vagy baloldali a környezetfilozófia? Milyen pontokon tud a két irányzat esetleg kapcsolódni? Egy hagyományoktól megfosztott országban lehetséges-e a környezeti válság konzervatív kezelése?

Csak szélturbinákról és jegesmedvéről készült képekkel tudjuk megjeleníteni a fenntarthatóságot? Hogyan lehetne jobban kommunikálni a fenntarthatóságot a vizualitás eszközeivel? Hogyan használják ezeket a vizuális eszközöket a cégek? A fenntarthatóság vizuális kommunikációja csak szélturbinákról vagy jegesmedvéről készült képekről szólna? Hogyan lehetne jobban kommunikálni a fenntarthatóságot a vizualitás eszközeivel? Hogyan használják ezeket a vizuális eszközöket a cégek? Fiáth Henivel, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék oktatójával Gébert Judit beszélget. Sokat beszélünk a fenntarthatóságról, és sokféle módon. De kevesebb szó esik a fenntarthatóság vizuális kommunikációjáról, ami általában ki szokott merülni a Föld bolygót tartalmazó villanykörtében, a kézben tartott kicsírázott magban, vagy szélturbinák képében. Jól van-e ez így? Fiáth Henivel, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szociológia és Kommunikáció Tanszék oktatójával, bölcsészmérnökkel Gébert Judit beszélget, többek között az alábbiakról. Miért van ránk más hatással a vizuális kommunikáció, mint a verbális? Hogyan értjük meg a képeket? Mire fókuszálunk először egy képen? Hogyan változtatta meg a kommunikációt, hogy ma korlátlan mennyiségben tudunk képeket készíteni és megosztani? Milyen manapság a fenntarthatóság vizuális kommunikációja? Hogyan változott az elmúlt évtizedekben? Hogyan működhetne jobban? Hogyan lehet visszaélni ezekkel a vizuális eszközökkel? Miért nehéz a fenntarthatóság üzenetét vizuálisan kommunikálni? Hogyan használják a cégek ezeket az eszközöket? Milyen üzenetet közvetítenek a cégek a vizualitással?

Az orosz-ukrán háború rámutatott Európa energiaellátásának rendkívüli sebezhetőségére. Míg eddig a klímaválságra adott válaszaink határozták meg a zöld energiaátállás ütemtervét, addig most a legalapvetőbb biztonságunk sürgeti a megfelelő lépéseket. A zöld mozgalmak évtizedek óta szorgalmazzák a rendszerek olyan irányú átalakítását, hogy az energiát a lehető legközelebbről, a lehető legkevésbé kiszolgáltatott helyzetből, a lehető legkülönfélébb megújulók bevonásával, a lehető legáltalánosabban rendelkezésre álló módon próbálják meg biztosítani. Vajon az orosz-ukrán konfliktusra adott válaszaink is ezt vetítik előre? És mi történik az atomenergiával? És Paks 2-vel? Tudjuk-e finanszírozni a zöld átállást akkor, amikor a kormányok a legbékepártibb országokban is megduplázzák a védelemre szánt katonai költségvetéseket? Ezekre keresi a választ Köves Alexandra Jávor Benedek biológussal, energiapolitikussal, volt EP képviselővel, a főváros brüsszeli képviseletének vezetőjével.

A döntéseinkben fontosak az egyéni tényezők – a tapasztalat, az értékek, az érzelmek, az emlékek –, de meghatározó a környezet és a kontextus is. Elmélkedés helyett pedig az azonnali kognitív válaszok jellemzik a döntéshozatalunkat. Sokak szerint a modern döntéspszichológiának helye van az állami viselkedésirányításban is. Az elvárás, hogy a döntéseinkben racionálisak legyünk a felvilágosodás óta meghatározza a gondolkodásunkat. Azonban hiába az elvárás, mára számos Nobel-díjat kiosztottak olyanoknak (Simon, Kahneman, Thaler), akik egyértelműen bizonyították, hogy a döntéshozatalunk a valóságban igen messze van a racionalitás követelményétől. Ezt akár jó hírnek is tekinthetnénk, hiszen az agyunk a leegyszerűsítéseken keresztül pillanatok alatt hoz döntéseket, és képes napi több ezer döntést is meghozni. Ezeket a megértéseket a marketing már évtizedek óta felhasználja és kihasználja, de mostanában a szakpolitikai szcéna is komolyan elkezdett azzal foglalkozni, hogyan lehet a pszichológiai viselkedésirányítást beépíteni az állami magatartásszabályozásba. A cél lehet bármilyen nemes: legyünk egészségesebbek, figyeljünk oda a környezetünkre, a nudge eszközei mögött nagyon komoly morális viták és üzenetek rejlenek. A beszélgetésben szó lesz a racionalitásról, noszogatásról, de arról is, hogy ez vajon mit hoz majd az életünkbe és a fenntarthatóságba.

Az anarchizmus az egyetlen olyan politikai ideológia, melynek hívei nem akarnak hatalomra kerülni. Milyen üzenete van ma az anarchizmus eszméjének? Mit tanulhatnak az anarchizmustól a zöld mozgalmak? Bozóki Andrással, a CEU Department of Political Science professzorával Gébert Judit beszélget. Amikor az ökológiai közgazdaságtani szerzők arról értekeznek, hogy milyen volna az ökológiai korlátokat betartó közösség ideális berendezkedése, gyakran hivatkoznak anarchista társadalomszervező gondolatokra. Az anarchizmus fogalmáról és politikai világképéről Gébert Judit Bozóki Andrással, a Central European University Department of Political Science professzorával beszélget. Többek között az alábbi kérdésekről esik szó. Mi az anarchizmus központi gondolata? Milyen fajtái vannak az anarchista filozófiának? Miért van feszültség az anarchisták szerint az állam és a civilek önszerveződése között? Miért vezet félre bennünket időnként a tervező racionalitás? Kapitalizmusellenes-e az anarchizmus? Milyen analógiák vannak az anarchista társadalomszervezés és az ökológia természetfelfogása között? A társadalom mely szféráiban lehet érvényesíteni az anarchizmus elveit? Össztársadalmi szinten, vagy kisközösségi szinten tudnak-e az anarchista eszmék megvalósulni? Hogy fest az anarchista utcakép és miért biztonságosabb a forgalom ezeken a helyeken? Milyen volna az anarchista forradalom? Miért kerültek a történelem során az anarchisták mindig ellenzékbe a különböző forradalmakat követően? Mit gondolnak az anarchisták a szelídségről és az erőszakról? Mi különbözteti meg az anarchizmust a terrorizmustól? Miben áll az anarchista eszme jelentősége a 21. században?

Egy metafora lehet forradalmi újító erő, de éppen a megtévesztés eszköze is. A klímakommunikációban azonban a veszélyhez mérten túlzottan puha és félrevezető metaforák uralkodnak, részben a fosszilis energiahordozókban érdekelt nagytőke kommunikációs hadjárata miatt, részben a klímatudósok öncenzúrája okán. Ez a megtévesztő nyelvezet hat a gondolkodásunkra, és végül meggátolja, hogy reálisan felmérjük a kockázatokat és meghozzuk társadalmilag a szükséges intézkedéseket. Ebben az adásban Czabán Samu beszélget Forgács Bálinttal kognitív tudós és kísérleti pszichológussal, az ELTE Nyelv és Agy Kutatócsoport vezetőjével. A tudósok már régóta hangoztatják, hogy a szén-dioxid-kibocsátás miatt a klíma megváltozhat, de csak nagyon kevesen beszélnek nyíltan arról, hogy végérvényesen átalakulhat, hirtelen és visszafordíthatatlanul átállhat régi egyensúlyába, a Forró Föld állapotába. Ezt a tudást azonban szavakba is kell önteni, és olyan szavak, mint a kellemes asszociációkat beindító „felmelegedés”, vagy a finom és könnyen elmozdítható szerkezetre utaló „üvegház” ezt a rendkívül negatív lehetőséget képtelenek jól átadni. A klímapusztítás következményeinek felismerése egy gyászfolyamat, amiben tudjuk támogatni az embereket, azonban ehhez változtatunk szükséges a hibás metaforáinkon. Ebben pedig nekünk is van felelősségünk. Bár nem minden ember ugyanolyan módon felelős a kialakult helyzetért, minden ember felelős a változás eléréséért, amelyet például a „klímakatasztrófa” szó passzív jelentés rétege könnyen elfed. Ennek az adásnak a vendége, Forgács Bálint kognitív tudós olyan felelősségünkre jobban rámutató szavakat javasol, mint a klímapusztítás vagy bioszféra-gyilkolás. Szerinte az ember mindig felélte a természeti erőforrásait és mindig új területek hódított meg, ami elkerülhetetlenül ökológiai katasztrófákhoz vezettek és vezetnek ma is. Az emberi természet ezen része nagyon jól működött abban a világban, amiben agyunk kialakult, egy végtelen lapos édenkertben, viszont erről időközben kiderült, hogy gömbölyű és határos. Tudatosítanunk kell, hogy nem lehet egyszerűen átmenni a szomszéd hegy túloldalára, ha elfogytak az erőforrásaink. Ennek megértésében mindenki segíteni tud azzal, ha részt vesz egy új klímanyelvezet kialakításában és elterjesztésében. Czabán Samu Forgács Bálinttal beszélget.

Hogyan jelenik meg az atomenergiával kapcsolatos bizonytalanság a politikai és a társadalmi közbeszédben? Milyen érveket használnak az atomenergiát támogatók és milyen érveket az ellenzők? Egres Dorottyával, a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszék oktatójával Gébert Judit beszélget. Az atomenergia összetett műszaki, környezeti, gazdasági, társadalmi kérdés. Egres Dorottyával, a Budapesti Műszaki- és Gazdaságtudományi Egyetem, Filozófia és Tudománytörténet Tanszék oktatójával Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról. Miért nem csak műszaki, technikai, hanem társadalmi kérdés is az atomenergia? Hogyan jelenik meg az atomenergiával kapcsolatos bizonytalanság a politikai kommunikációban? Hogyan tekintenek erre a különböző szereplők, például politikusok, társadalomkutatók, vagy laikusok? 2014-ben kötötte meg Magyarország és Oroszország a Paksi Atomerőmű bővítéséről szóló megállapodásokat. Mi történt azóta a közbeszédben? Melyek voltak a fontosabb események? Hogyan érveltek/érvelnek Paks 2 támogatói és ellenzői? Mi volt/van fókuszban a magyar közbeszédben a Paks 2 bővítéséről? Miért? Mit tehetünk laikusként, ha állást szeretnénk foglalni az atomenergia ügyében?

Kína szerepe a globális fenntarthatósági törekvésekben kulcsfontosságú. Ugyanakkor történelmi, kulturális, politikai és gazdasági okoknál fogva nem véletlenül tűnik még egy laikus számára is ellentmondásosnak az, hogy akar-e zöldülni a Föld legnépesebb országa vagy sem. Ebben az adásban egy Kínában élő magyar íróval, interkulturális tanácsadóval, Holch Gáborral beszélget Köves Alexandra arról, hogy egy két évtizede ott élő magyar értelmiségi szemével milyennek tűnik Kína fenntarthatósággal kapcsolatos attitűdje. Kínában az 1970-es évek végén még gőzmozdony húzta a vonatokat, és az állam a túlnépesedés és a tömegeket érintő mélyszegénység miatt ugyanebben az időszakban bevezette az egy gyermek politikáját. 40 év alatt a világ egyik vezető gazdasági hatalmává nőtte ki magát, nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy a nyugati demokráciák leginkább Kínába szervezték ki a legszennyezőbb iparágaikat. Innentől kezdve nem meglepő az a retorika, hogy globális igazságtalanság lenne, ha most éppen a fejlődés dinamikus növekedési szakaszában kellene behúzni a kéziféket Kínának. Ugyanakkor a környezeti problémák is egyre látványosabb méreteket öltenek, és a kínai városokban a szmogtól szinte látni sem lehet. De hogyan éli meg ezt a kérdést egy kínai állampolgár? Vannak-e zöld mozgalmak Kínában? Mi a Kínai Kommunista Párt fenntarthatósággal kapcsolatos narratívája? Holch Gábor két évtizede él Kínában, és Köves Alexandrával beszélget Kína és a fenntarthatóság viszonyáról. Spoiler veszély: Kína első számú prioritása a gazdasági növekedés. A második a gazdasági növekedés. A harmadik pedig: nos, az is a gazdasági növekedés…

A fenntarthatósági átmenettel kapcsolatos döntések esetében az emberiség előtt álló kihívás éppen az, hogy hiába vagyunk ezerfélék különböző kulturális háttérrel és történelemmel, mégis valahogyan közös megoldásokat kell találnunk. Képes-e az emberiség a kultúrák különbözőségén túllépve közös nyelvet beszélni, ha a bolygó megmentéséről van szó? Vagy egy globális kapitalizmusban nem is vagyunk annyira különbözők? Ebben az adásban ezekről a kérdésekről beszélget Köves Alexandra Holch Gábor író, interkulturális tanácsadóval. Az individualista kultúrákban a hangsúly az egyénen és az egyén boldogulásán van, míg a kollektivista kultúrák a közösség érdekeit a sajátjuk elé helyezik. A nagy hatalmi távolsággal bíró kultúrákban a hierarchia alján élők elfogadják, hogy mások hoznak helyettük döntéseket, míg máshol ezt rosszabbul tolerálják. A belső indíttatású egyének azt gondolják, hogy jelentős ráhatásuk van a körülmények alakulására, míg a külső indíttatásúak a körülmények alakulását fogadják el a körülöttük zajló események irányának értékelésekor. A maszkulin kultúrák a sikert és a teljesítményt előbbre tartják, mint az életöröm és a gondoskodás fontosságát, míg ez a fontossági sorrend a feminin kultúrákban megfordul. De számít-e mindez vajon, amikor a fenntarthatóságról gondolkodunk? A kultúra vagy a politika határozza meg az eltérő megközelítéseket? Egyáltalán lehet-e akkor jelentőséget tulajdonítani a különbözőségeknek, mint amekkorát szokás? És mi a „véletlen identitás”? Ebben az adásban a kultúra és fenntarthatóság összefüggéseiről beszélget Köves Alexandra Holch Gábor íróval, interkulturális tanácsadóval.

Amikor a szellemi tulajdon védelmét létrehozták, még egészen másként képzeltük el a piacok működését, mint ahogyan az ma a valóságban történik. A zöld mozgalmak képviselői szerint a szellemi tulajdon védelmének mechanizmusai komoly reformációra szorulnak, hiszen a nyílt tudás vezethet el leggyorsabban azokhoz a változásokhoz, amelyek elengedhetetlenek a fenntarthatósági átmenetben. Ebben az adásban Köves Alexandra Gács János iparjogvédelmi szakértővel beszélget arról, hogy valóban gátja-e a szellemi tulajdon védelme a fenntarthatóságnak. A szellemi tulajdon védelme több évszázados múltra tekint vissza, és eredeti célja szerint az innovációt és kreativitást serkenti azáltal, hogy a feltalálóknak anyagi és erkölcsi biztonságot nyújt. Teszi mindezt annak érdekében, hogy az innovációba fektetett energia ne vesszen el azáltal, hogy a kitalálása után valaki más húz hasznot belőle. A társadalmi igazságosság és az ökológiai fenntarthatóság szempontjai szerint azonban a szabadalmak, védjegyek, oltalmak világa ma már erősen ellentmondásos szerepet tölt be azzal, hogy lassítja a tudás terjedését, korlátozza annak hozzáférhetőségét, és még inkább torzítja a társadalmi erőviszonyokat. Ideális esetben a tudáshoz történő korlátlan hozzáférés igazságosabb társadalmakat hozhatna létre, és felgyorsíthatná azoknak az innovációknak a terjedését, amelyek szükségesek a jelen környezeti és társadalmi problémáinak megoldásához. Ezzel szemben ma a szellemi tulajdon védelme a „győztes mindent visz piacok” világában tovább nyitja a társadalmi ollót, és jelentős hatalomkoncentrációval jár. A Zöld Egyenlőség mai vendége, Gács János iparjogvédelmi szakértő azonban amellett érvel, hogy a szellemi tulajdon védelme valójában egy eszköz, amely a társadalmi, politikai, gazdasági konszenzusokat tükrözi vissza. A fenntarthatóság érdekében pedig elsősorban azokat kell megváltoztatni. Ebben az adásban Köves Alexandra beszélget vele.

Az elmúlt évtizedek elhozták annak a lehetőségét, hogy sokan sokfelé járhassunk a világban. Ugyanakkor az utazás lehetőségeinek jelentős bővülése azt is jelenti, hogy egy újabb bonyolult összefüggésekkel terhelt iparág zöldítését kellene megoldanunk. Túl lehet-e lépni azon, hogy a turizmus fenntarthatósága csak a törülközőkről szól? Hogyan tudunk mi másként gondolkozni az útjaink során, és hogyan maga az iparág? Ebben az adásban fenntartható turizmusról beszélget Köves Alexandra Hajnal Klárával, a Pécsi Tudományegyetem Földrajzi és Földtudományi Intézet adjunktusával. A turizmust ma már a menekülés iparágának is szokták hívni: más helyekre menekülünk el önmagunktól, a mindennapjainktól, a városi légszennyezettségtől, a hangzavartól, a felelősségtől. Míg régen az utazás egy hosszabb, önmagunk és a világ megismerését jelentő életre szóló tapasztalás volt, addig ma már leginkább egy gyors és tovatűnő élmény, amely kiránt a mindennapok monotonitásából. A tömegturizmus ugyanakkor nem csak hatalmas ökológiai költségekkel jár, de a látványosságok közelében élő helyiek életét is jelentősen megkeseríti. De milyen lehetne az etikus, fenntartható turizmus? Egy olyan iparág zöldítéséről beszélgetünk ebben az adásban, amely rettenetesen bonyolult, hiszen összefügg többek között egész térségek foglalkoztatásával, a globális szolidaritás eszméivel, a státusz-fogyasztás kérdéskörével. Hogyan gondolkodhatunk fenntarthatóan a turizmusról? Milyen eszközökkel küzdhetünk a tömegturizmus ellen? Változtatott-e a koronavírus járvány a turizmus fenntarthatóságán? Köves Alexandra Hajnal Klárával, a Pécsi Tudományegyetem Földrajzi és Földtudományi Intézet adjunktusával beszélget.

Miért érezzük, hogy a tudományos tudás manapság elveszítette a tekintélyét? Valóban véleménybuborékban élünk? Mik a tudásközvetítés fő problémái, és hogyan tudjuk orvosolni azokat? Bárány Tiborral, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének oktatójával Gébert Judit beszélget. Az interneten zajló vitákat olvasva úgy tűnhet, hogy a tudományos tudás veszített a társadalmi tekintélyéből. De valóban így van-e ez? Bárány Tiborral, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Szociológia és Kommunikáció Tanszékének oktatójával Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról: melyek a tudományos tudás tekintélyvesztésének főbb tünetei? Milyen társadalmi okokra vezethető vissza e tekintélyvesztés? Van-e köze a tudomány tekintélyvesztésének az internet megjelenéséhez? Miért nem működik gyakran a tudásközvetítés? Mennyire megbízhatóak az olyan közvélekedések, mint „a közösségi média véleménybuborékjában élünk”, vagy „a digitális bennszülöttek felelőtlenül használják az internetet”? Miben áll a tudományos tudás és a társadalmi cselekvés viszonya? Hogyan kezelik az egyetemi hallgatók a szakirodalmi szövegeket? Hogyan tudjuk oktatóként segíteni e szövegek jobb megértését? Hogyan csatornázódnak be az irodalomtudomány, vagy a filozófia eredményei a közbeszédbe?

Egyesek szerint a tudomány McDonald’s-izálódott: a kutatóknak egyre több publikációt kell „termelniük”; ráadásul az idejük szétforgácsolódik a sokféle teendő (kutatás, oktatás, pályázatok adminisztrációja stb.) között. Képes-e kitörni a tudomány ebből a mókuskerékből – le tud-e lassulni? S ha igen, helyes-e, ha erre törekednek a kutatók? Tőzsér Jánossal, az Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézetének munkatársával Gébert Judit beszélget. A tudományos közösség szereplőinek többsége úgy érzi, hogy az idő szorításában él, s emiatt frusztrált és motiválatlan; a kortárs akadémiai élet pedig — szemben valódi küldetésével és autentikus létmódjával — szétforgácsolódott. E negatív jelenségre kínál egy lehetséges megoldást a lassú tudomány (slow science) eszméje. Tőzsér Jánossal, az Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézetének munkatársával Gébert Judit beszélget a tudomány lassulásának előnyeiről és hátrányairól, valamint az alábbiakról: miért nem helyes a projektszemlélet a tudományban? Az egyéni munkastílus megváltozását javasolja-e a lassú tudomány, vagy az egész tudományos intézményrendszer átalakítását? Megtörténhet-e a tudomány lassulása egyéni döntések eredőjeként? Szembe megy-e a tudomány autentikus természetével a tudomány gyorsulása? Lassulhat-e a tudomány, amikor olyan égető problémákat kell megoldania, mint egy világjárvány, vagy klímaváltozás? Mely tudományok esetében tűnik jó megoldásnak a lassulás, és melyek esetében kevésbé? Hogyan gondolkodnak a lassú tudomány hívei a tudományos teljesítményértékelésről? Mi köze a GDP-nek a tudománymetriához? Mutat-e rokonságot a lassú tudomány eszméje a nemnövekedés koncepciójával? A beszélgetés végén arra is fény derül, hogy ki az elkötelezettebb híve a lassulásnak: a podcast vendége, avagy a házigazdája…

Eddig 100 alkalommal beszélgettünk arról, hogy hogyan lehetne megkérdőjelezni a megkérdőjelezhetetlent és elgondolkodni azon, hogy mit kellene másként csinálni egy környezetileg és társadalmilag fenntarthatóbb világért. Míg a problémákat a legtöbben értik, a megoldásokkal kapcsolatban nagyon sok a kérdés. A leginkább az, hogy már el sem merjük képzelni, hogy lehet jobban. Ebben a karácsonyi adásban Gébert Judit és Köves Alexandra, a Zöld Egyenlőség két szerkesztő-műsorvezetője beszélget arról, hogy mi a szerepük az utópiáknak. El merünk képzelni egy jobb jövőt? Van értelme elképzelni egy jobb jövőt? Legtöbbször, ha valaki azon gondolkodik, hogy mi lesz a klímaválság hatására a világban, egészen negatív jövőképek kezdenek lebegni a szeme előtt. Pedig ahogyan az egyéni életünkben is, a társadalmi valóságunkban is hatalmas szerepe van annak, hogy milyennek tudjuk elképzelni a jövőnket. A közös utópiáknak éppen az az értelme, hogy egyrészt konkrét értékválasztásokat követel meg azzal kapcsolatban, hogy mi a fontos nekünk; másrészt jelentősen meghatározza, hogy mit vagyunk hajlandók megtenni, vagy nem megtenni a jelenben egy pozitív jövő érdekében. Amikor a jelenből próbálunk jövőszcenáriókat építeni, akkor az a mögöttes feltételezésünk, hogy a jelen trendjein – hullámlovasként – üldögélünk. Ugyanakkor ezek a trendek azért jönnek létre, mert mi létrehozzuk őket. Mi van akkor, ha megfordítjuk ezt a logikát? Mi van akkor, ha hiszünk abban, hogy mi alakítjuk a jövőnket? Az utópiák szerepéről beszélget Gébert Judit és Köves Alexandra a Zöld Egyenlőség 100. jubileumi adásában, amely épp karácsonyra esik. Így innen is szeretnénk boldog karácsonyi ünnepeket minden hallgatónknak!

Hová kerül a háztartási kukából a szemét? Mit tudunk újra hasznosítani belőle? Milyen esélyei vannak a körforgásos gazdaság utolsó lépésének: a hulladék visszavezetésének a termelési folyamatokba? Csepregi Istvánnal, a Köztisztasági Egyesülés igazgatójával Gébert Judit beszélget. A körforgásos gazdaság utolsó lépése a keletkezett hulladék visszaforgatása a termelési folyamatokba. De mennyire tudunk ebben sikeresek lenni? Hogy áll ma Magyarország a hulladékkezelés terén? Csepregi Istvánnal, a Köztisztasági Egyesülés igazgatójával Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról: mi történik ma a szilárd hulladékkal Magyarországon? Mennyi hulladék keletkezik a termelésben és a háztartásokban más országokhoz képest? Probléma-e még a szemétégetés és a szemét illegális lerakása? Hogyan történik a szelektív hulladék feldolgozása? Kik hasznosítják végül újra a szemetet? A szelektíven gyűjtött hulladék hány százaléka hasznosítható újra? Hogyan lehetne rávenni az embereket, hogy nagyobb mértékben szelektáljanak? Milyen jó gyakorlatok, példák vannak erre más országokból? Hogyan lehetne szélesebb körben elérhetővé tenni a komposztálást? Mi a zöld hulladék kezelésének megfelelő módja? Milyen lehetőségei vannak a betétdíjas megoldásoknak?

Az vagy, amit megeszel – tartja a mondás. Sokunknak azonban már felnőttként sincs tudása arról, hogy hogyan kerül a kenyér, a tej, a zöldség, a gyümölcs vagy a hús az asztalára, és mi minden az, ami ebben a folyamatban nem csak magát a minőséget, de a környezetet és a társadalmunkat is jelentős mértékben befolyásolja. Ebben az adásban Köves Alexandra beszélget Bruder Márton ökológiai gazdálkodóval az élelmiszer-önrendelkezésről. A mai világunkban számos dolgot teljesen természetesnek veszünk. Ilyen például az, hogy – ha pénzünk van rá – könnyedén hozzájuthatunk mindennapi betevőnkhöz. Ennek jelentőségét az életünkben viszont legfeljebb akkor gondoljuk át, amikor egy hirtelen jött ismeretlen vírus miatt karanténba kerülünk, és rájövünk arra, hogy mekkora szerepük van azoknak, akik az élelmünket biztosítják. Arról azonban továbbra sincs fogalmunk, hogy milyen hihetetlen ellentmondásokkal terhelt az a mára már – sokszor feleslegesen – globalizált folyamat, ami mindezt lehetővé teszi. A nagyipari mezőgazdaság, a hatalmas egybefüggő földterületek, a monokultúrák, a globális ellátási láncok befolyásolják az élelem minőségét, a környezetterhelés mértékét, és a társadalom szerkezetét. Nemrég jelent meg a Fordulat élelmiszer-önrendelkezésről szóló száma, amely sok irányból mutatja be nekünk ezeket az összefüggéseket. Ebben az adásban Köves Alexandra Bruder Márton ökológiai gazdálkodóval beszélget az élelmiszerönrendelkezés problémáiról és megoldásairól. Szóba kerül többek között az is, hogy mi a különbség például az osztrák és magyar mezőgazdaság között; van-e olyan, amit tőlünk tanulhatna a zöldülő világ; olcsó-e vagy drága az élelmiszer valójában; van-e köze a magyar csirkének a brazil esőerdőhöz; és kik azok, akik élére állnak az élelmiszer-önrendelkezési mozgalomnak és ők hogyan próbálnak kitörni a globális rendszerekből.

Hogyan jelenik meg az irodalomban a klímaváltozás és a világvége gondolata? Hogyan segítheti egy irodalmi szöveg a szembenézést a klímaváltozással? Mit takar az „inkluzív irodalom” fogalma? Selyem Zsuzsa íróval, irodalomtörténésszel Gébert Judit beszélget. A klímaváltozás témája jelen van a kortárs irodalomban is. Selyem Zsuzsa íróval, irodalomtörténésszel, Az első világvége, amit együtt töltöttünk (Jelenkor Kiadó, 2020) című könyv szerzőjével Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról. Melyek a legfontosabb klímaváltozásról szóló szépirodalmi szövegek? Szeretünk-e ilyen történeteket olvasni? Milyen viszony van a klímaváltozást tárgyaló szakértői és szépirodalmi szövegek között? Miért fontos megérteni a klímaváltozással és a világvégével kapcsolatos érzéseinket? Hogyan birkóznak meg Az első világvége, amit együtt töltöttünk című könyv szereplői a világvégével? Miért fontos az állatok és a növények nézőpontja egy történetben? Mit takar az „inkluzív irodalom” fogalma? Hogyan tudjuk elkerülni, hogy a klímatudatos beszédmód ne legyen áldozathibáztató?

A túlzásba vitt vásárlás környezeti problémáink egyik kiváltó oka. De milyen pszichológiai okai vannak annak, hogy szeretünk vásárolni? És mikortól számít ez függőségnek? Milyen társadalmi folyamatok vezetnek ehhez a jelenséghez? Hoyer Máriával, klinikai és addiktológiai szakpszichológussal Gébert Judit beszélget. A Zöld Egyenlőség hallgatóinak nem újdonság, hogy a magas fogyasztási szint, a felesleges termékek vásárlása környezeti problémákhoz vezet. Ugyanakkor itt van most a „Black Friday”, amikor a boltok „kihagyhatatlan” akciókkal bombáznak minket, hogy vásároljunk, fogyasszunk minél többet. Kevésbé ismert, hogy ugyanezen a napon van a „Ne vásárolj semmit nap” is, amely meg éppen a vásárlásunk korlátozására szólít fel. De milyen is a viszonyunk a vásárláshoz? Hoyer Máriával, klinikai és addiktológiai szakpszichológussal Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról. Miért szeretünk vásárolni? Mikortól számít ez kórosnak, függőségnek? Melyek azok a releváns pszichológiai tényezők, melyek a vásárlásfüggőséget okozzák? Hasonlít-e a vásárlásfüggőség a más típusú (alkohol, drog, szerencsejáték, internet…) függőségekhez? Milyen típusai vannak a vásárlásfüggőségnek? Milyen társadalmi folyamatok vezetnek ehhez? Gyakoribbá vált-e az elmúlt években? Melyik generációt érinti leginkább ez a jelenség? Van-e különbség férfiak és nők között, s ha igen, akkor miben ez a különbség? Mikor érdemes szakemberhez fordulni ezzel?

A klímaváltozás mindannyiunk életére hatással van. Vannak azonban olyan társadalmi csoportok – például szegénységben élők, nők, munkások, kisebbségek, nem-emberi állatok –, melyeket különösen negatívan érint. A Verzió filmfesztiválon arról beszélgetünk, hogy miért van ez így és mit tehetünk ellene? Résztvevők: Czeglédi Alexandra, Farkas Mátyás, Feldmár Nóra, Nemes László, Perger András és Gébert Judit. Sérülékeny társadalmi csoportok – például szegénységben élők, nők, munkások, kisebbségek, nem-emberi állatok – számára sokkal nagyobb kihívást jelent a klímaváltozás, mint másoknak. De vajon miért van ez így? A Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál keretében beszélget Czeglédi Alexandra (ESSRG Non-profit Kft.), Farkas Viktor Mátyás (WWF Magyarország), Feldmár Nóra (Habitat for Humanity Magyarország), Nemes László (Semmelweis Egyetem, Magatartástudományi Intézet), Perger András (Greenpeace Magyarország) és Gébert Judit. Olyan témákról beszélgetnek, mint: tudjuk-e globálisan érvényesíteni a klímaigazságosság szempontjait? Hogyan hat ránk különböző fajok élőhelyének megváltozása? Melyek az energiaszegénység okai és milyen megoldási lehetőségek vannak, és hogyan ront ezen a nem megfelelő szakpolitika? Tudnak-e a helyi változások strukturális váltást is előidézni? Mit jelent a környezeti rasszizmus és milyen példái vannak? Az episztemikus igazságtalanság során mely csoportok szempontja marad ki egy átlagos tudományos megközelítésből? Ismeri-e a tudomány a klímaválság megoldását és ha igen, akkor az milyen típusú megoldás?

Milyen módszerekkel tudjuk a megnövekedett autósforgalmat csökkenteni? Megoldás-e erre a behajtási díj – dugódíj –, amely már számos heves vitát váltott ki. Ebben az adásban a behajtási díj előnyeiről, hátrányairól beszélget Lukács András, a Levegő Munkacsoport elnöke Gébert Judittal. A megnövekedett autósforgalmat, a rossz levegőt egy nagyvárosban mindannyian érezzük. Ennek egyik megoldási javaslata a behajtási díj – dugódíj, majd később a kilométer- és szennyezésarányos útdíj. Ebben az adásban az előnyökről, hátrányokról és a behajtási díjjal kapcsolatos félreértésekről beszélget Lukács András, a Levegő Munkacsoport elnöke és Gébert Judit. Olyan témák kerülnek szóba, mint például: milyen a légszennyezettség helyzete és ehhez mennyiben járul hozzá az autós közlekedés? Mi a behajtási díj pontosan és melyek a céljai? Hol működik már ilyen és milyenek a tapasztalatok? Milyen körülmények kellenek ahhoz, hogy a dugódíj valóban elérje a célját? Elbírja-e a tömegközlekedés a megnövekedett embertömeget? Mi lesz a környező településekről autóval bejárókkal? Hogy áll a helyzet Magyarországon most a behajtási díjjal kapcsolatban? Mi a Levegő Munkacsoport javaslata? Készen áll-e Budapest a dugódíj bevezetésére? Van-e politikai támogatottsága, törvényi háttere?

Elkezdődött a fűtési szezon. De mivel és hogyan kellene fűtenünk? És milyen környezeti ára van annak, hogy sokak számára nem hozzáférhető a hatékony fűtés? A Zöld Egyenlőség vendége Szegő Judit, a Levegő Munkacsoport szakértője, akivel Gébert Judit beszélget. Mi tekinthető környezetbarát fűtésnek és mi nem? Milyen irányba kellene a fűtési rendszereknek fejlődniük? Szegő Judittal, a Levegő Munkacsoport szakértőjével Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról. Mit mutatnak a statisztikák, hogyan és mivel fűtenek a magyarok? Melyik a leginkább környezetkímélő a fűtési mód és melyik a legkevésbé? Milyen mértékben jellemző az illegális szemétégetés hazánkban? Miért jár egészségkárosító hatással? Milyen okai vannak a szemétégetésnek? Hogyan lehetne ezt visszafogni? Megoldást jelent-e az önkormányzati tűzifaosztás? Környezetkímélő fűtési mód-e a tűzifa? Mi a fatüzelés helyes módja? Miért nem szabad a zöldhulladékot elégetni és mit lehet kezdeni akkor vele? Mire kell figyelni a komposztálás során? Milyen hatással van minderre a rezsicsökkentés? Mi a célja a Levegő Munkacsoport hulladékégetéssel kapcsolatos kampányának? És miért jó, ha a lakosság is méri a levegő minőségét?

Mindenszentek előtt talán egy kicsit többet gondolkodunk a halálról. Ez azonban az év többi időszakában nincs így. Nyugati társadalmainkban a halál az utolsó tabu, és szinte mindenkinek van személyes tapasztalata arról, hogy egy olyan helyzetben, ahol a halálról kellene beszélni, az emberek kényelmetlenül érzik magukat. Ha azt gondoljuk, hogy ennek a témának nincsen köze az ökológiai problémákra adott válaszainkhoz, tévedünk. Ebben az adásban Köves Alexandra Király Gábor szociológussal, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanárával beszélget azokról az összefüggésekről, amelyek a halállal kapcsolatos viszonyunk, a fogyasztási szokásaink, és a fenntarthatóság között léteznek. Ernest Becker antropológus A halál tagadása című könyvében mutat rá először arra, hogy az emberek valójában két külön térben léteznek: a fizikai térben a test sebezhető és múlandó, míg a szimbolikus térben az ember által alkotott jelenségek és történetek élnek, amelyeket akár halhatatlannak is tekinthetünk. Ez a kettősség azt is jelenti, hogy a társadalom szimbolikus tere egyfajta összetett válasz is az emberi mulandóság dilemmájára. Becker munkájának folytatásaként egzisztencialista pszichológusok kutatásaikban arra mutattak rá, hogy ha felszínesen emlékeztetjük az embereket saját haláluk elkerülhetetlenségére, akkor egyfajta rettegéskezelésként (terror management theory) azonnal a szimbolikus tér jelentősége erősödik fel náluk, és elkezdenek komolyan ragaszkodni a társadalmi státuszukhoz, és az általuk ismert kultúrához. Viszont olyan környezetben, ahol mind a társadalmi státusz, mind a kultúra a pozicionális fogyasztást erősíti, a saját múlandóságunkkal való szembesülés – amely a klímaválság kapcsán egyre többször előfordul – így éppen a túlfogyasztás felé tolja a rendszert. Vélhetően a klímatudósok sincsenek tisztában azzal, hogy minden elmúlással fenyegető hír valójában éppen az ellenkező hatást váltja ki egy olyan kultúrában, ahol a halálról nem beszélünk, viszont a rettegésünket a plázában éljük ki. Ebből az ördögi körből azonban lehet kiút. Hogy mi, az a beszélgetésből kiderül. Ebben az adásban – közös kutatásról lévén szó - Köves Alexandra nem műsorvezetőként, hanem beszélgetőtársként van jelen vendégével, Király Gábor szociológussal, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanárával.

A Zöld Egyenlőségben már sokat beszéltünk a jólét és jóllét közötti különbségről. Ebben az adásban Köves Alexandra Lelkes Orsolya társadalomkutatóval beszélget e téma egy újabb árnyalatáról, a fenntartható hedonizmusról. A kifejezés már önmagában is elég provokáló. A beszélgetésből kiderül, hogy miért vezethet ki ez a fogalom a túlfogyasztás csapdáiból, mitől más, mint a pozitív pszichológia általunk már sokat kritizált irányzata, és vajon ez csak a társadalom jobbmódú tagjainak szól-e? A Zöld Egyenlőség e heti adásának vendége, Lelkes Orsolya nemrég jelentetett meg angolul egy könyvet Fenntartató hedonizmus címmel, amely jövőre magyar nyelven a HVG kiadásában is elérhető lesz. Amikor viszont ezen a szóösszetételen elgondolkodunk, akkor rájövünk, hogy ez szinte mindenkit provokál. A fenntarthatóságért küzdőket azért, mert éppen a hedonizmuson kellene túllépni ahhoz, hogy beleférjünk az ökológiai korlátokba; a kevésbé zöldeket pedig azért, mert már megint találtunk egy olyan fogalmat, ami elé oda lehet biggyeszteni a fenntartható szót.  Az adásból kiderül, hogy miben lép túl ez a megközelítés a szubjektív jóllét fogalmán, és a külső motivációk felől hogyan indul el a belső motivációk irányába. Ráadásul bár a hedonizmus kifejezés azt sejteti, hogy itt a pozitív érzések hajszolása van a középpontba, a fenntartható hedonizmusnak részét képezik a nehézségek és negatív érzelmek is. És hogyan lehet a pszichodráma eszköze a fenntartható hedonizmus megélésének. Köves Alexandra beszélget Lelkes Orsolyával.

A Zöld Egyenlőség által képviselt irányzat szerint erős fenntarthatóság kizárólag akkor jöhet létre, ha tiszteletben tartjuk a Föld eltartóképességét, és a gazdasági tevékenységeinket az ökológiai rendszereink megújulóképességén belül tartjuk. Ez viszont azt is jelenti, hogy radikálisan át kell gondolnunk a fogyasztási szokásainkat, és a másfél fokos életmódba egészen biztosan nem fog beleférni a túlfogyasztás. Ez az irány viszont egyértelműen a marketing jelenlegi felfogása ellen megy. De mit gondol erről a marketing iparág egy jelentős hazai képviselője? Köves Alexandra Gulyás Jánossal, a Wavemaker Hungary ügyvezetőjével, a Magyar Reklámszövetség elnökével beszélget. Egy fenntarthatóságra építő világban nem lenne fogyasztásgenerálás, nem lenne a jó élet alapszükségletein túlmutató új igények bátorítása. A legtöbb zöld gondolkodó azt mondaná, hogy marketingre egyáltalán nem is lenne szükség. De mi van akkor, ha a marketingszakmában megjelenő mérhetetlen kreativitásnak akár csak egy részét valami jó cél irányába tudnánk csatornázni? Mi történik akkor, ha a marketingszakmában dolgozó munkatársakat kérdeznek meg arról, hogy milyen iparágban szeretnének dolgozni? Köves Alexandra Gulyás Jánossal, a Wavemaker Hungary ügyvezetőjével dolgozott együtt egy közös jövőbenéző projektben, ahol egész érdekes megoldási javaslatok merültek fel. Milyen lenne, ha a marketing nem sok pénzért generálna sok pénzt kevés részvényesnek, hanem például egy értékközvetítő és minőségbiztosító funkciót betöltve az egyének számára tenné (sok ember számára kevés pénzért) könnyebbé egy olyan termék elérését, amely az ő értékválasztásainak megfelel? Milyen lenne az élet reklámzaj nélkül? Miért adom most „ingyen” az adataimat, és milyen lenne, ha mindezt tudatosan tenném? Ilyen és hasonló, a fenntarthatóság témakörében rendkívül ellentmondásos témákról beszélgetünk a Zöld Egyenlőség e heti adásában.

A világon évente kétszáz erdőirtás ellen fellépő őslakos aktivistát ölnek meg. Révész Bálint egy borneói dayak-bahao falu közösségével együtt forgatott filmet az erdőirtásról, és az őslakosok életének feldúlásáról. Az Uprooted – The Olympic Tribe című filmben kiderül, hová tűnnek rejtélyes módon az őslakosok földjeiről a fák. A rendezővel Gébert Judit beszélget. Az Uprooted – The Olympic Tribe című filmben három dayak fiatal elindul, hogy megkeresse a földjeikről eltűnt fákat. A film készítői, Révész Bálint, Angus MacInnes és Jamie Wolfeld éveken keresztül dolgoztak Borneón egy dayak-bahao falu közösségével, és az őslakosokkal együtt igyekeztek az eltűnt fák nyomára lelni. A film egyik célja: felhívni az őslakosok figyelmét a nagyvállalatok méltatlan földszerző praktikáira. A beszélgetésben az alábbi kérdésekről esik szó. Hogyan szerzik meg a nagyvállalatok a fák kivágásának jogát? Milyen volt kapcsolatot teremteni a dayak-bahao falu közösségével? Mit jelent az itt élők számára az erdővel való kapcsolat? Mit gondolnak a dayakok saját jövőjükről és a „nyugati” világhoz fűződő kapcsolatukról? Mi a nemzetközi szervezetek szerepe az erdőirtás folyamatában? Miért gondolkodnak különbözően az erdők kivágásáról a gazdag és szegény országokban? És persze fény derül az eltűnt fák titkára is. Révész Bálinttal Gébert Judit beszélget.

A járványhelyzet is rámutatott arra, amit már a fenntarthatósági problémák esetében régóta tudunk: a gazdasági, társadalmi és ökológiai rendszerek szoros és bonyolult hálózatokba rendeződve hatnak egymásra. Annak ellenére, hogy a hálózatokról történő gondolkodás divatos témává vált, sem a döntéshozóknak, sem az átlagembereknek nem egyszerű elsajátítani ennek alapjait. Ebben az adásban Köves Alexandra Jordán Ferenc hálózatkutató biológussal beszélget arról, hogy mit is jelent hálózatban gondolkodni, és mit tanulhatunk ebben a tekintetben a természettől. Örök bölcsességnek hangzik, hogy minden mindennel összefügg. Ma már senki nem kérdőjelezi meg, hogy bonyolult hálózatok szövedékében éljük a mindennapjainkat, azonban azt már sokkal nehezebb felfogni, hogy a cselekedeteink ezekben a hálózatokban hogyan hatnak egymásra, a hálózat többi szereplőjére, és később vissza ránk. Az alapvetően atomisztikus megközelítéseket használó közgazdaságtannak rengeteg tanulnivalója lenne a hálózatokról, és ideje lenne a sokkal régebb óta működő ökológiai hálózatoktól tanulni együttműködő versengésről, a sokszínűség elfogadásáról, a több lábon állásról, a helyileg eltérő megoldások megalapozottságáról, és ezáltal az ellenállóképesség növeléséről. A gazdasági, társadalmi és ökológiai rendszerek hálózatai között nem csak a hierarchikus kapcsolatot, de az alrendszerek egészséges működésének összefüggéseit és egymásrautaltságát is érdemes megértenünk. Miért lenne jó, ha a döntéshozók az írás, olvasás, és az alapvető matematikai képességek mellett a hálózatos gondolkodást is magukévá tennék? És miért lenne jó nekünk? Jordán Ferenc hálózatkutató biológussal, jelenleg a CEU vendégkutatójával beszélgetünk a hálózatok és a fenntarthatóság összefüggéseiről.

Mindenhonnan hallunk a fenntarthatóságról. Sokan még talán úgy is gondolják, hogy olyan mennyiségű információ zúdul a fejükre, hogy ha akarnák se tudnák befogadni. Mégsem látjuk magunk körül, hogy ennek az információnak valódi átalakító hatása lenne. A klímahéten egy rendhagyó podcastfelvétel keretében az Aurórában három egyetemi oktató, Köves Alexandra, Gébert Judit és Kiss Gabriella a közönséggel együtt keresi a választ a fenntarthatóság kérdéseire. Egyáltalán felnőtt korban tanulható-e a fenntarthatóság, és ha igen, hogyan? Lehet-e hatásosan fenntarthatóságot tanítani egy olyan környezetben, ahol például egy egyetemi hallgató úgy érzi, hogy mindent tud a klímaválságról, de a megoldás már másokon múlik? Az e heti podcast rendhagyó adás abban a tekintetben, hogy úgy vesszük fel, hogy a hallgatóság is hozzászól. A klímamozgalmak aktivistái azt mondják, hogy a fenntarthatóságról való beszélgetés ködevés, és sokkal radikálisabb cselekedetekre van szükség. A szkeptikusok azzal érvelnek, hogy minden falra hányt borsó; hiszen már 50-70 éve pontosan tudjuk, hogy rossz irányba haladunk, de továbbra sincsen elmozdulás. Ugyanakkor a társadalom legnagyobb része pedig rendkívül unja, hogy állandóan erről a témáról hall, és mégis tehetetlenül vergődik. Abban az információözönben, amiben élünk van-e még egyáltalán értelme beszélni a fenntarthatóságról akár a tágabb közvélemény előtt, akár egy egyetemen? Kiss Gabriella és Köves Alexandra a Budapesti Corvinus Egyetemen, míg Gébert Judit a Szegedi Tudományegyetemen tart fenntarthatósággal kapcsolatos kurzusokat. Mindhárman abban hisznek, hogy a fenntarthatóságról történő tanulás már nem történhet meg csupán információk átadásán keresztül, és olyan újszerű módszerekkel próbálkoznak, amik megpróbálják kikerülni az információ befogadás teljes hatástalanságát. Tanulható és tanítható-e egyáltalán a fenntarthatóság? A beszélgetésbe többen bekapcsolódnak és keresik többek között arra válaszokat, hogy a középiskolákban tanítható-e a fenntarthatóság; és hogyan lehet a fenntarthatóság esetében a pozitív üzenetekre koncentrálni. A beszélgetés során pedig néhány személyes vallomás is elhangzik.

A Zöld Egyenlőség vendége Tamás Gáspár Miklós, filozófus, politikai gondolkodó. Az Élet és Irodalomban megjelent „Világvége a világhiányban” című tanulmánya apropóján Gébert Judit beszélget TGM-mel a kapitalizmus válságáról, korunk morális és fizikai tragédiáiról. Augusztus 27-én jelent meg az Élet és Irodalomban Tamás Gáspár Miklós „Világvége a világhiányban” című tanulmánya. A Szerzővel Gébert Judit beszélget a kapitalizmus ökológiai katasztrófához vezető folyamatairól, s többek között az alábbi témákról. Van-e bármi esélyünk, hogy az ökológiai válságot a kapitalizmuson belül megoldjuk? Szolgálhat-e tanulságul Johann Gottlieb Fichte, 18. századi német filozófus utópiája? Megvalósítható-e a mai kor embere számára az ökológiai válság megoldáshoz feltétlenül szükséges önkorlátozás, csökkentés, szűkebb fogyasztás? A vallások, vallási mozgalmak miért nem tudják inspirálni az embereket a kereskedelem csökkentésére? Miért engedtek a zöld mozgalmak a követeléseikből, és törekvéseik miért vallottak minduntalan kudarcot? Lehetséges-e, hogy az új típusú (környezeti) problémák, azaz a „morálisból fizikaivá változott tragédia” vezet el radikális változáshoz – akár szocialista világforradalomhoz?

Az Európai Bizottság 2019 decemberében tette közzé az Európai Zöld Megállapodásról szóló közleményét. De vajon milyen lehetőségeket és korlátokat jelentenek az ökológiai válság megoldásában ezek az új Európai Uniós környezetpolitikai irányelvek? Pánovics Attilával, a Pécsi Tudományegyetem oktatójával Gébert Judit beszélget. Sokan fontos mérföldkőnek tartják az Európai Unió környezeti politikájában az Európai Zöld Megállapodást (European Green Deal). De vajon így van-e ez? Milyen volt korábban az Unió környezeti politikája? Miben változott? Melyek az Európai Zöld Megállapodás legfontosabb célkitűzései? Milyen eszközökkel kívánja e célokat elérni? Hogyan állnak az uniós országok a célok megvalósításával? Milyen a Megállapodás viszonya más célkitűzésekkel, össze van-e hangolva például az energiapolitikával, vagy agrárpolitikával? Megjelenik-e ebben a társadalmi részvétel és a civil szervezetek bevonásának szükségessége? Foglalkozik-e a megállapodás a sérülékeny társadalmi csoportokkal, vagy a környezeti politika pénzügyi veszteseivel? A stratégia tekintetbe veszi-e az erőforrás-függetlenítés, a növekedésorientált gazdaságpolitika korlátait? Pánovics Attilával, a Pécsi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Nemzetközi- és Európajogi Tanszékének oktatójával Gébert Judit beszélget.

Amikor fenntarthatóságról van szó, szinte mindenki a mezőgazdaságra, az iparra, a közlekedésre gondol. A legritkább esetben sem jut eszébe valakinek, hogy a hadviselésnek milyen bioszféra átalakító hatásai vannak úgy, hogy még a jövőbeni zöldítése is komoly problémákba ütközik. Ebben az adásban Köves Alexandra Fellegvári Andrással és Takács-Sánta Andrással a hadviselés ökológiai szempontjairól beszélget. Minden ország többet költ arra, hogy az embereket megvédje a többi embertől, mint arra, hogy az emberiséget megvédje az ökológiai problémáktól. Pedig a „honvédelembe” még etimológiai eredetét tekintve is beleérthetnénk azt, hogy a közvetlen környezetünket védjük. A hadviselésnek hatalmas bioszféra átalakító hatása volt és van, ami egy jelentősen alulkutatott terület. Ráadásul a zöldítés sem könnyen elképzelhető. A honvédségnél élet-halál kérdése lehet, hogy egy autó milyen nehéz vagy egy repülő milyen gyors. Ha az ellenséget nem érdeklik a környezeti szempontok, akkor egy zöld honvédség jelentős hátrányba kerülhet. Azonban az, hogy miért háborúzunk, nem független az ökológiai közgazdaságtanban már sokszor emlegetett globális gazdasági és hatalmi problémáktól. Ebben az adásban Köves Alexandra beszélget Fellegvári András, földrajz-környezettan szakos tanárral és Takács-Sánta András, humánökológussal, az ELTE docensével arról, hogy milyen ökológiai hatásai vannak a hadviselésnek, hogyan lehet ezeket a hatásokat rendszerbe foglalni; hogyan jön ehhez a globális gazdaság, és hogyan lehetne esetleg újradefiniálni a honvédelem szerepét a jövőben. A vendégekkel arra is kitérünk, hogy vajon miért nincsen ez a téma jobban előtérben, és miért nem merünk erről társadalmi párbeszédet indítani.

Egész augusztusban az ökológiai és társadalmi problémákról beszélgettünk a művészetek szemüvegén keresztül. A téma záróadásaként Köves Alexandra arról beszélget Kaszás Tamás képzőművésszel, hogy mi az ökológiai érzékenység, és hogy ennek kialakulását tudja-e a művészet a saját eszközeivel támogatni. Azt gondolnánk, hogy ha az emberek többet tudnak az ökológiai problémákról, akkor érzékenyebbek is lesznek rá. Az információ azonban aligha lehet önmagában elegendő bármilyen gondolati váltáshoz, hiszen érzelmi bevonódás nélkül nem történik meg az érzékenyítés. Kaszás Tamás Vandalizált Aldo Leopold–pad című munkája jó példa arra, hogy hiába beszélnek ökológiai közgazdászok régóta arról, hogy milyen erős összefüggések léteznek a munkáról alkotott berögzült sémáink és az ökológiai válság között, a napfény segítségével egy egyszerű padra vésett felirat „A munka nélkül töltött idő” többet mond mindenkinek ezer szónál. Ebben az adásban Köves Alexandra beszélget Kaszás Tamás képzőművésszel többek között arról, hogy lehet-e a művészettel valóban változást elérni; és mit is jelenthet a lassulás.

Vajon alárendelhető-e a természeti érték a művészi értéknek? Milyen törekvések vannak a színházi előadások ökológiai lábnyomának csökkentésére? Hogyan fogadja mindezt a színházi világ? Segíthet-e a színház az ökológiai válság mélyebb megértésében? A Zöld Egyenlőség vendége Kricsfalusi Beatrix, színház- és irodalomtörténész, akivel Gébert Judit beszélget. A színházi előadásoknak gyakran nagy az ökológiai lábnyoma: nagyszabású díszleteket, jelmezeket használnak. Ráadásul a színházi társulatok turnéznak, utaznak a világ egyik feléről másikra, vagy éppen a nézők utaznak egy-egy előadás kedvéért messzire. Ugyanakkor a színház vitán felül fontos kulturális intézmény, és akár még hozzá is járulhat az ökológiai válság mélyebb megértéséhez. Kricsfalusi Beatrixszel, színház- és irodalomtörténésszel, egyetemi oktatóval Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról. Hogy jelenik meg a színházi világban az ökológiai lábnyom csökkentésének igénye? Hogy viszonyul egymáshoz a színház által közvetített esztétikai érték és a természeti érték? Korlátozza-e a környezettudatosság a művészi autonómiát? Ki tud-e kerülni a színház a növekedésorientált gazdasági logika kényszere alól, mely egyre magasabb nézőszámot, egyre több bemutatót és egyre grandiózusabb díszleteket kíván? Megjelennek-e az ökológiai válsággal kapcsolatos témák a színházi előadásokban, és ha igen, miképp?

„Könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét” – szól a Fredric Jamesonnak tulajdonított mondás. És valóban, az emberiség, úgy tűnik, könnyebben tudja elképzelni, hogy elhagyja ezt a bolygót, ha már egyszer tönkretette, mint azt, hogy egyszerűen másként kezdjen el élni, és megtartsa a maga szépségében. Miért vesztettük el a képzeletünket, és hogyan szerezhetjük vissza? Ebben az adásban Köves Alexandra beszélget Zilahi Anna költő, képzőművésszel és Süveges Rita képzőművésszel. Társadalmi berendezkedésünket és a történelmet a narratíváink irányítják. Az is egyértelmű, hogy a friss narratívák teljesen hiányoznak és a jövőképünk teljesen beszűkült vagy egy rendkívül technooptimista tudományos fantasztikus világ létrejötte, vagy egy világégést vizionáló disztópiákra építő - ember embernek farkasa - elképzelésekre. Még itt Magyarországon – ahol az emberek fele átélt már egy teljes rendszerváltást – képtelenek vagyunk arra, hogy elképzeljük, létezhet másfajta társadalom. Vendégeim oroszlánrészt vállaltak az ACLIM! Klímaképzeleti Ügynökség kiállításának létrejöttében. Credójukban az alábbi szerepel: „Az ökoszisztéma kizsákmányolását előidéző gazdasági és politikai érdekek nemcsak élőhelyünk tönkretételéért felelősek, hanem korlátozzák a társadalmi képzelőerőt is, amely kiutat mutathatna a zsákutcából. Az ACLIM! ügynökei azt képviselik, hogy a rögzült gondolkodási sémáinkat el kell vetnünk a klímaképzelet felszabadulása érdekében. Ehhez azonban új tudáseszményre is szükség van, amelyben a tudományosság mellett egyaránt helyet kaphat az intuíció, az érzelmi intelligencia, a testtapasztalatok összessége, a művészeti tudás vagy maga a párbeszéd. A tét otthonunk fennmaradása.” Ezt a témát járja körül Köves Alexandra Zilahi Anna költő, képzőművésszel és Süveges Rita képzőművésszel.

Augusztus hónapjában a Zöld Egyenlőség a művészet eszközein keresztül foglalkozik a már megszokott ökológiai és társadalmi kérdésekkel. Elsőként Horváth Gideon képzőművész és Kiss Kata Dóra filozófus megközelítését járja körül Köves Alexandra, amelyben a táltos metaforáján keresztül vizsgálják, hogy hogyan juthat el az egyén és a közösség ahhoz a megértéshez, hogy mind a környezet, mind saját magunk egyensúlyának helyreállításához, és az erősebb ellenállóképesség kialakulásához egy újfajta transzcendencia fogalom vezethet. Kiss Kata Dóra és Horváth Gideon az ACLIM! Klímaképzeleti Ügynökség keretében közös kutatást végzett, amelyben a magyar őshonos ökológiai tudást keresték. Képzőművészeti installációjukban arra keresték a választ, hogy hogyan tudjuk jelenünk környezeti és társadalmi válságaival szemben érzett bénultságunkat feloldani, és mind magunkat, mind az ökológiai környezetünk rezilienciáját erősíteni. „Az égi és földi hatalmak habár hitelüket vesztették az ökológiai válság fényében, a transzcendenciát új értelemmel ruházhatjuk fel. Innentől nem a világon kívüli kiismerhetetlen szférákat, hanem a földi Másik, az emberi és nem-emberi felé fordulást jelentse. Át kell formálnunk emberségünkről alkotott képzeteinket, ezzel a kontinuitás, földi transzcendencia felé nyitva. Ehhez át kell lépnünk határainkon, elevenné kell tennünk szövetségeinket, rokonságainkat és gombafonalainkat, melyek összefűzik lokális életközösségeinket.” (Részlet az installációt kísérő esszéből. A teljes szöveget szívből ajánljuk itt!) Mi ez a földi transzcendencia? És mit tanulhatunk a táltosoktól az ökológiai válság közepén? Erről beszélget velük ebben az adásban Köves Alexandra.

Egy tanulmány szerint a mikromobilitás a városi autózás 60 százalékát tudná kiváltani, mert 60 százalékban 8 km-nél kisebb távot teszünk meg egyedül egy autóban. Ez a szám igen radikálisnak tűnik, hiszen az elektronikus mikromobilitási eszközök, mint például az elektromos roller, a monocikli, a hoverboard, a segway még a zöldek között is nagyon megosztók. Tényleg fenntartható irányba vezetnek? Milyen város kellene ahhoz, hogy valóban kiváltsák az autókat? És milyen közlekedési kultúra? Gosztonyi Bence mikromobilitás-szakértővel ilyen kérdésekről beszélget ebben az adásban Köves Alexandra. Első ránézésre sokkal jobb, ha valaki egy vagy két keréken gurul a városban, mint ha négy keréken még akkor is, ha az egy vagy két kereket is elektromosság hajtja. Ennek ellenére fenntarthatóság szempontjából is érték kritikák a mikromobilitási eszközöket, főként a közösségi használatban lévőket, mivel azok elhasználódása rendkívül gyors, az újrahasznosításuk nem megoldott, viszont az akkumulátorok környezetszennyezők. Ráadásul azt is feltételezik, hogy sokkal inkább a gyaloglást váltják ki, mint az autóhasználatot. De mi igaz vajon ebből? Milyen lenne az a város, ahol a mikromobilitási eszközök valóban kiszorítanák az autókat, jól integrálhatóak lennének más közlekedési módokkal, és még a közösségi közlekedés is tudná támogatni az elterjedésüket? Elképzelhető-e a széleskörű elfogadottsága olyan városokban is, ahol még a kerékpárosokat is állandó atrocitások érik, és a körúti kerékpársáv általános értetlenséget szül? És mi van azokról az erősen megkérdőjelezhető üzleti modellekről, amelyek most elvileg a megosztáson alapuló megoldásokat kínálják nekünk? Ezekről az izgalmas és ellentmondásos kérdésekről beszélget Köves Alexandra Gosztonyi Bencével, a Go-Mobility Kft. ügyvezetőjével, a mikromobilitás-szakértőjével.

Egyre gyakoribbak az úgynevezett „hőhullámos időszakok”. E jelenséget különösen a városban érezzük, ahol a beépített környezet miatt gyakran alakulnak ki hőszigetek. Vajon tudjuk-e, s ha igen, hogyan tudjuk a városokban mérsékelni a klímaváltozás hatásait? Nagy Gyulával, az SZTE Gazdaság- és Társadalomföldrajz Tanszékének oktatójával Gébert Judit beszélget. A jelenlegi klímamodellek szerint egyre gyakoribbak lesznek a nyáron a hőhullámok és trópusi éjszakák. Ezek különösen megterhelik a városban lakókat, ugyanis a városokban a beépített környezet miatt általában melegebb van, mint a nem városias környezetben. A Zöld Egyenlőség vendége Nagy Gyula, az SZTE Gazdaság- és Társadalomföldrajz Tanszékének oktatója, akivel Gébert Judit többek között az alábbi kérdésekről beszélget. Hogyan tudjuk a klímaváltozással szemben ellenállóbbá tenni a városokat? Milyen városfejlesztési stratégia szükséges ehhez? Hol tart ma az ehhez szükséges szakpolitika? Mi a zöldfelület szerepe egy reziliens városban? Milyen ökoszisztéma-szolgáltatásokat kínálnak a zöldfelületek? Hogyan lesznek e zöldfelületek környezeti, társadalmi és gazdasági szempontból fenntarthatók? Milyen típusú növényzetre van szüksége egy városnak? Lehet-e méhlegelő egy buszmegálló tetején? Hogyan tud a társadalmi részvétel segítséget nyújtani a zöldfelület tervezésében?

Hogyan tudjuk a városok anyag- és energiaáramlását körforgássá, és ezzel fenntarthatóvá tenni? Hogyan kell ehhez újragondolnunk a városok szerepét és funkcióját? Mivel foglalkozik egy városbelgyógyász? Kenyeres Istvánnal, a Biopolus Intézet alapító-vezetőjével Gébert Judit beszélget. A városi népesség növekedése hatalmas kihívás elé állítja az emberiséget. 1992 óta a városi területek megduplázódtak, az emberiség fele városokban él, sokan 30 milliós metropoliszokban. A nagyvárosoknak óriási anyag és energiaigényük van, illetve óriási mennyiségű hulladékot termelnek. Az a hagyományos felfogás, mely szerint a városok „kívülről”, azaz a vidéktől kapják az élelmiszert és a nyersanyagot, majd szintén „kívülre” helyezik a hulladékot, nem fenntartható. De hogyan tudjuk újraértelmezni a városok funkcióit, s hogyan lehetséges a városok számára szükséges anyag és energia áramlását körforgássá tenni? Milyen technológiára van szükség ahhoz, hogy mindezt megtehessük? Melyek e technológia korlátai? Miért kell a városokra élőlényként tekintenünk? Pontosan mit csinál egy városbelgyógyász? Miért különösen fontos a víz körforgása egy városban? Mi volt a történelem során a városok szerepe, és ez hogy alakul majd a jövőben?

A július a műanyagmentes hónap, ráadásul idén júliusban még az  egyszerhasználatos műanyagokat is betiltották. A műanyagok környezeti  problémáiról pedig még azok is tudnak, akiket soha nem érintett meg a  környezettudatosság. A problémakör viszont azért is különösen izgalmas,  mert iskolapéldája annak, hogy hogyan jön létre a problémák áthelyezése  más irányba, ha nem a használatuk célját és módját változtatjuk meg,  hanem csak a technológiával bíbelődünk. Erről beszélget Köves Alexandra  Simon Gergely környezetkémikussal. Az egyszerhasználatos műanyagok betiltása üdvözlendő lépés, viszont,  ha ugyanazt a funkciót ugyanúgy akarjuk megoldani, akkor a problémát  csak egy másik térbe helyeztük át. Az újrahasznosítás megint csak jó  dolog, ezt már szinte minden ötéves is tudja. Viszont, ha nincs mögötte a  használat csökkentésére irányuló megoldáskeresés, akkor a körforgás  fenntartása is elég energiaigényes. Ráadásul a Zöld Egyenlőségben már  sokat beszéltünk az ún. visszapattanó hatásról, ami azt jelenti, hogy  valamit még többet használunk, mert megoldottnak tekintjük az  újrahasznosítását. Éppen ezért a komposztálható egyszerhasználatos  tányér vagy zacskó, vagy a műanyagzabáló alga csak elodázza a problémát,  de megoldani nem fogja. Akkor lehet, hogy mégis fájdalmas lesz a  megoldás? Nekünk? Vagy a cégeknek, akik inkább szemétszedési akciókat  adnak el környezetvédelemként ahelyett, hogy újratölthető palackokat  gyártanának? Ebben az adásban ezekről a témákról beszélget Köves  Alexandra Simon Gergely vegyésszel, környezetkémikussal, a Greenpeace  Magyarország regionális vegyianyag-szakértőjével.

A részvételi költségvetés olyan eljárás, melynek során az állampolgárok közvetlenül beleszólhatnak, hogy mire fordítsuk a közpénzt – projekt ötleteket javasolhatnak és maguk dönthetnek ezek megvalósulásáról. A podcastban a részvételi költségvetésről Kiss Gabriellával, a Corvinus Egyetem Döntéselmélet Tanszékének docensével és Oross Dániellel, az ELKH TK Politikatudományi Intézetének tudományos munkatársával Gébert Judit beszélget. A részvételi költségvetés folyamata során az állampolgárok közvetlenül döntenek arról, hogy mire fordítsa az önkormányzat a település bevételeit: milyen beruházásokat valósítson meg azokból. Kiss Gabriellával, a Corvinus Egyetem Döntéselmélet Tanszékének docensével és Oross Dániellel, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének tudományos munkatársával Gébert Judit beszélget a részvételi költségvetés folyamatáról. Milyen lépésekből áll a részvételi költségvetés folyamata? Melyek a híres modellek Európában, Magyarországon, és más kontinenseken? Mennyiben valósulnak meg a társadalmi részvétel általános elvei ezekben a példákban? Miért fontos a transzparencia és miért fontos visszajelezni az állampolgároknak a meg nem valósított projektekről? Milyen jellegűek a megvalósult projektek? Mik a részvételi költségvetés kockázatai? Válhat-e a részvételi költségvetés kirakatfolyamattá, politikai pártok kampányeszközévé? Mik a civil szervezetek, a helyi önkormányzat és a piaci szereplők feladatai a folyamatban? Érdekeltek-e a nagyvállalatok, hogy részt vegyenek benne? Mire van szüksége a településeknek ahhoz, hogy részvételi költségvetést készítsenek?

A részvételi demokrácia mellett számos érv szól. De vajon hogyan működik mindez a gyakorlatban? Milyen eszközökkel tudjuk bevonni a társadalom érdemi részvét a döntésekbe? Miért vegyenek részt a laikusok is ezekben a folyamatokban? Kiss Gabriellával, a Corvinus Egyetem Döntéselmélet Tanszékének docensével beszélget Gébert Judit. Az ökológiai közgazdaságtan egyik legfontosabb kérdése: hogy lehet jól társadalmi döntéseket hozni? Ez két okból is releváns kérdés. Egyrészt azért, mert a környezeti erőforrások használata szinte mindig konfliktusoktól terhesek. Másrészt azért, mert összetett és radikálisan gyorsan változó világban élünk, mely megnehezíti a helyes döntések meghozatalát. Milyen eszközökkel tudunk ilyen körülmények között jól dönteni? És miért szükséges a társadalmi részvétel? A beszélgetésben Gébert Judit Kiss Gabriellával a Corvinus Egyetem Döntéselmélet Tanszékének docensével beszélget a társadalmi részvétel lehetséges eszközeiről – többek között az alábbiakról. Mi különbözteti meg a látszólagos társadalmi részvételt a valóditól? Van-e idejük és energiájuk az embereknek részt venni a döntéshozatali folyamatokban? Miért jó (és egyben fontos) élmény az érintetteknek az efféle részvétel? Miért szükséges a szakértők mellett a laikusok véleményét is figyelembe venni? Hogy tudjuk a társadalom tagjainak (különösen a sérülékeny társadalmi csoportok tagjainak) a valódi részvételét biztosítani? Javíthat-e a részvétel lehetőségén a technológiai változás – különösen az internet?

A nagy környezetet pusztító eseményeket (például az esőerdők kiirtását, a biodiverzitás radikális csökkenését stb.) látva jogosan érezzük: a bűnösöket felelősségre kellene vonni. De milyen egyezményre volna szükségünk, hogy ezt megtehessük? S hogyan volna ez lehetséges a több országot is érintő környezeti katasztrófák, valamint a transznacionális vállalatok esetében? A Szegedi Tudományegyetemen oktató környezetvédelmi szakjogásszal, Sziebig Orsolyával beszélget Gébert Judit. Az intézményesült környezetvédelem körülbelül fél évszázados történelme során még nem született olyan nemzetközi, a Föld legtöbb országa által elfogadott és életbe léptetett, mindenkire érvényes környezetvédelmi egyezmény, mely büntethetővé tenné a környezet nagymértékű pusztítását – az ökocídiumot. Az adásban Gébert Judit Sziebig Orsolyával, a Szegedi Tudományegyetemen oktató környezetvédelmi szakjogásszal beszélget többek között az alábbi kérdésekről: mit jelent az ökocídium jogi értelemben? Mióta beszélünk ökocídiumról? Miben különbözne egy lehetséges ökocídium-egyezmény az egyéb környezetvédelmi szabályozásoktól, nemzeti szintű környezetvédelmi előírásoktól, vagy éppen a mostani nemzetközi környezetvédelmi megállapodásoktól? Melyek a leghíresebb ökocídiummal kapcsolatos perek? Hogy függenek össze az alapvető emberi jogi kérdések az ökocídiummal? Mely országok támogatják az ökocídium-egyezmény tervét? Miért különösen fontos Jair Bolsonaro, Brazil elnök ügye ennek kapcsán? Rendelkezik-e a Nemzetközi Büntetőbíróság a megfelelő hatalommal, hogy betartasson egy ökocídium-egyezményt? Hogyan értelmezhető az ökocídium olyan környezeti károkozás esetében, mely hosszú távon hat és kevésbé feltűnő, mint például a klímaváltozás?

Társadalmi, környezeti problémáink nagy része globális szintű. Ugyanakkor az életünk kereteit – például a piac szabályozását, a társadalmi közjavakat, a jogszabályokat stb. – a nemzetállamok nyújtják. Hogy lehet ilyen feltételek mellett a globális problémákat megoldani? Lehetséges-e, s ha igen, hogyan lehetséges globális természetű döntéshozatal? Gébert Judit a Közép-európai Egyetem Politikatudományi Tanszékének vezetőjével, Miklósi Zoltánnal beszélget. Sokan kritizálják a nemzetközi szervezeteket, amiért nem tudnak hatékony döntéseket hozni – például a klímaváltozás kapcsán. De vajon lehetséges volna-e globális szintű döntéshozatal, s mit jelentene a globális kormányzás? A beszélgetésben e kérdést járja körül Gébert Judit Miklósi Zoltánnal, a Közép-európai Egyetem Politikatudományi Tanszékének vezetőjével. Többek között az alábbi témákról esik szó. Milyen modelljei vannak a globális demokráciának? Mit jelent a demokrácia-deficit globális szinten? Mit jelent a kozmopolitizmus? Ki a kozmopolita? Mióta van jelen a kozmopolitizmus eszméje? Mi adja egy globális szervezet, vagy kormányzat legitimitását? Mennyiben korlátozná a globális kormányzat az egyes országok szuverenitását? Mi hatalmazza fel a nemzetközi szervezeteket arra, hogy kikényszerítsék a globális szabályokat? Mennyiben felel meg a globális kormányzás elveinek például az ENSZ, IMF, Világbank, NATO, vagy az Interpol? Hogyan jelenhetnek meg egymásnak ellentmondó álláspontok (például a demokratikus értékekkel, vagy a nőkkel való bánásmóddal kapcsolatban) a globális döntéshozás során? Fel lehet-e oldani ezeket a feszültségeket?

Az ökológiai közgazdaságtan abból az alapvetésből indul ki, hogy a gazdasági folyamatokat úgy kell átalakítani, hogy közben nem lépjük át a Föld eltartóképességét. Ez azt jelenti, hogy ha az energiát, és az erőforrásokat korlátozottan kezeljük, akkor a termelés és fogyasztás mennyiségét is ezeken a határokon belül kell megszerveznünk. Mindezt persze úgy, hogy egy igazságosabb és élhetőbb világot hozzunk létre. Ebben az adásban Köves Alexandra Éber Márk Áron szociológussal, az ELTE adjunktusával az ehhez szükséges elosztási kérdésekről beszélget. A közvéleményben zöldnek lenni nem jelenti automatikusan azt, hogy a társadalmi egyenlőtlenség ellen is tenni kell valamit. Abszolút domináns az a megközelítés, hogy elég, ha én a jövőben környezettudatosan élek, és szép zöld, passzív házban lakom. A legtöbben nem kötik össze, hogy a fenntarthatóbbá válás olyan mértékben befolyásolja a fogyasztási szerkezetet és ezáltal a legkülönbözőbb iparágakat, hogy újraelosztás nélkül még a mostaninál is jobban szakadhat a társadalom szövete. Azonban egyenlőtlenségről, újraelosztásról, a magántulajdon meghaladásáról beszélni – főként a bolygó ezen régiójában – kifejezetten terhelt téma, és ezért gyakran a kerülendő kategóriába esik. Ráadásul az újraelosztási rendszerek esetében szinte mindig pénzről beszélünk. A legrosszabb forgatókönyvek szerint azonban nem kizárt, hogy egyszer eljutunk oda, hogy személyes ökolábnyom-, karbon-, energia-, esetleg entrópia kvótákban kell majd gondolkodnunk, ami megint felveti az elosztás kérdéskörét. Hogyan lehet erről értelmes párbeszéded folytatni? Erről szól a Zöld Egyenlőség mostani adása, amelyben Köves Alexandra Éber Márk Áron szociológussal, az ELTE adjunktusával beszélget az alapelvekről.

Miért okoz a gazdasági, társadalmi folyamatok egyre bővülő globális összefonódása igazságtalanságot? Milyen hatása van mindennek a természeti környezetre? Mit mondanak az alterglobalizációs és antiglobalizációs mozgalmak hívei? Megoldást jelent-e a globalizáció okozta kihívásokra a lokalizáció? Gébert Judit Kapelner Zsolttal, a Central European University doktoranduszával beszélget. Az elmúlt harminc évben egyre szorosabban összefonódtak a nemzetközi társadalmi, gazdasági folyamatok. A globalizációnak kétségkívül vannak előnyei, ugyanakkor számos társadalmi, környezeti igazságossági kérdést felvet. Kiszolgáltatottá válnak-e a globalizáció hátrányainak egyes társadalmi csoportok? Kik viselik a globalizáció terheit és milyen mértékben? Van-e demokratikus kontroll a globális folyamatok fölött? Mi történik a természeti környezettel a globális gazdaságban? Mit mondanak minderről az alterglobalizációs és antiglobalizációs mozgalmak? Megváltoztatta-e a világjárvány a globalizációról alkotott képünket? Mit jelentene egy globálisan igazságos teherviselés a globális problémák (például klímaváltozás) megoldása esetében? Megoldást jelenthet-e a globalizáció problémáira a lokalizáció? Gébert Judit Kapelner Zsolttal, a Central European University doktoranduszával beszélget a globalizáció politika-filozófiai szempontjairól.

Hogyan befolyásolta a szélsőséges időjárás a történelmi eseményeket? Hogyan alkalmazkodtak különböző társadalmak a klíma változásaihoz a múltban? Mikor volt sikeres az alkalmazkodás? Következik-e mindebből valami a jövőre nézve? Mivel foglalkozik a történeti éghajlattan? Ezekről beszélget Kiss Andreával, a Technische Universität Wien kutatójával Gébert Judit. Számos tudományos jelentés szerint a klímaváltozás a közeljövőben radikálisan át fogja alakítani az időjárásunkat, például megnövekszik a szélsőséges időjárási jelenségek száma. Az időjárás és a klíma a múltban is erősen befolyásolta a társadalmak életét  – egyes közösségek sikeresen, mások sikertelenül alkalmazkodtak. Gébert Judit Kiss Andreával, a Technische Universität Wien kutatójával beszélget arról, hogy milyen tanulsággal szolgál(hat)nak a múltbeli időjárási jelenségek a jelenre és jövőre nézve. A felmerülő témák: okozott-e radikális változást a társadalmak életében az időjárás? Hogyan reagáltak a különböző társadalmak? Melyek voltak Magyarországon a legnagyobb hatást kiváltó időjárási események? Mivel foglalkozik a történeti éghajlattan? Honnan tudjuk, hogy milyen volt az időjárás az ókorban? Honnan ered a mondás: „ha jönnek a sáskák, jönnek a tatárok”? Mennyire nehéz a kommunikáció a különböző tudományágak, különösen az éghajlattan és a társadalomtudományok között?

Az egészség kérdéskörei megkerülhetetlenek egy olyan társadalmi átmenetben, amelyről a Zöld Egyenlőség podcastjai szólnak. Egy fenntarthatósági transzformációban nagyon nagy szerep jut olyan gondolati váltásoknak, mint a jólét jóllétté alakításának lehetőségei, és így a jó élet körülményeinek újragondolása. Hogyan tud ebben segíteni nekünk az ökomedicina? Az adásban Köves Alexandra Purebl Györggyel, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének igazgatójával beszélget a természeti környezettel harmóniában élő ember testi-lelki egészségéről. Nemrégen egy új paradigma jelent meg az orvostudományban, amit biopszichoökológiai modellnek hívnak. Ebben a megközelítésben a gyógyítás fontosságán túl megjelenik korunk legfontosabb betegségeinek olyan irányú vizsgálata, amely a természethez való viszonyunk megváltozásában keresi a választ nem csak a gyógyításra, hanem a megelőzésre. Régi közhelynek tűnik, hogy civilizációnk az emberiség történetében is nagyon rövid időnek tűnő rendkívül gyors változásaihoz nem tudott a testünk tökéletesen alkalmazkodni. A mai népbetegségeknek is tekinthető depresszió, elhízás, szívbetegségek mind összefüggésben vannak ezzel az átállással. Az elektromosság feltalálásával felborult a bioritmusunk, a mezőgazdaság ipari méreteivel átalakultak az étkezési szokásaink, az urbanizálódással eltávolodtunk a környezet és a társállatok közelségétől. Az ökomedicina arról szól, hogy milyen életmódbeli változások vezethetnek oda, hogy ne csak a környezetünknek, de önmagunknak is jót tegyünk. Ezekről a témákról beszélget Köves Alexandra Purebl Györggyel, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének igazgatójával.

A koronavírus jelentősen háttérbe szorította a környezeti problémákkal való szembenézést, és az összefüggések sajnos kevesek által láthatók. Azt pedig pláne nem fogjuk fel, hogy ha nem foglalkozunk a környezeti problémáink megoldásával, akkor a mostani koronavírus csak egy szelíd „intő jel” ahhoz képest, ami még jöhet. A járványok és a környezeti problémák összefüggéseiről beszélget Köves Alexandra Földvári Gábor biológussal, betegség ökológussal, az Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézetének tudományos főmunkatársával. Annyira koncentrálunk a koronavírus válság megoldására, hogy figyelembe sem vesszük azt, hogy közben a környezeti problémák nem tűntek el. Pedig a tudósok már egy ideje tudják, hogy a járványok korát éljük, és a kettő nem független egymástól. Az összefüggések a környezeti problémáinkkal nagyon sokrétűek: mást jelent a biodiverzitás csökkenése a járványok szempontjából; mást a klímaváltozással összefüggésben lévő még nem is ismert kórokozók felszabadulásának lehetősége; és mást a globalizált gazdaság működésével kapcsolatos járványügyi problémák kezelhetőségének korlátai. Az adásból megérthetjük, hogy milyen környezeti okok vannak a mostani koronavírus járvány létrejötte mögött, és arról is szó lesz, hogy a normalitáshoz történő visszatérés nem csak a környezeti problémák félresöprését jelentheti, hanem újabb járványokhoz vezethet. Ez pedig nem a Földre, hanem a most ismert civilizációnkra lehet jelentős hatással. Ebben az adásban erről beszélget Köves Alexandra Földvári Gábor biológussal, betegség ökológussal, az Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézetének tudományos főmunkatársával.

Jelenlegi világunkban megkérdőjelezhetetlennek tartjuk a tudás levédésének fontosságát. A fenntarthatóságról való mindennapi gondolkodásunk során a legritkább esetben jut eszünkbe, hogy a szabadalmak kérdésköre komoly hátráltató tényező egy ökológiai szempontból felelős és társadalmilag igazságos rendszer létrejöttében. Pedig a fenntarthatósági témákkal foglalkozó szakemberek számára már régóta teljesen egyértelmű, hogy a tudáshoz való hozzáférés szabadságán nagyon is sok múlik. Köves Alexandra Veress Józseffel, a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusával járja körbe ezt a meglepően izgalmas témát. Utópisztikusnak tűnhet egy olyan világ, ahol nem léteznek szabadalmak. Ahol egy tudás létrejöttekor elfogadjuk, hogy annak megszületése nem köthető egyetlen emberhez vagy szervezethez. Kifejezetten igaz ez akkor, amikor annak megvalósulásához közösségi forrásokat használtak fel, amely mostanra szinte minden innováció esetében elmondható. Pedig, ha egy pillanatra elképzeljük a tudás nyílt és szabad hozzáférhetőségét, akkor egyértelművé válik, hogy egy alapgondolat mennyi ráépülő innovációt hozhat el tértől és társadalmi csoportoktól függetlenül. Ez nem csak a lehetséges siker lehetőségét sokszorozhatja meg, hanem a „győztes mindent visz piacok” rendkívül társadalomtorzító hatásait is kiküszöbölné. Ugyanakkor a fenntarthatóság irányába vinne el az ezzel együtt járó átláthatóság is. A transzparencia azt is jelenti, hogy a fogyasztók hozzájutnak azokhoz az információkhoz, amelyek például egy termék gyártási, összetételre vonatkozó vagy karbantartási folyamatainak precíz áttekintését teszik lehetővé. Ebben az adásban Köves Alexandra Veress Józseffel, a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusával beszélget arról, hogy kié a tudás, és mit jelentene annak szabad felhasználása egy fenntarthatósági átmenetben.

Egy technológiai megoldás önmagában nem jó vagy rossz, annak célja és felhasználásának módja határozza meg, hogy használható-e egy fenntarthatósági átmenetben. A kriptovaluták fenntarthatóságát elsősorban a környezeti aggályok teszik kérdésessé. Ugyanakkor a mögöttük álló technológia demokratikus és átlátható szervezhetőségének lehetnek hozzáadott értékei. Mik ezek? Mi a baj a szűkösség fogalmával? Mire lehetne a blokklánc-technológiát a fenntarthatóság érdekében használni? Köves Alexandra e kérdésekről beszélget Veress Józseffel, a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusával. A kriptovaluták kérdésköre rendkívül megosztó a fenntarthatósággal kapcsolatos diskurzusokban. Míg a legismertebb valuta, a Bitcoin komoly környezeti terheléssel jár, a pénzügyi rendszerek spekulatív dimenzióit erősíti, és a társadalmilag aggályos szűkösség elvére épít, a működését elősegítő blokklánc-technológiát sokan tartják egy jobb világ lehetséges előfutárának. Hogyan lehetne a blokklánc-technológiát egy társadalmilag igazságosabb és környezetileg fenntarthatóbb tranzakciós folyamathoz, vagy akár gyártási rendszerhez felhasználni? Az ilyen alapon működő hálózatokban lehetővé válik a demokratikus, átlátható, nehezen manipulálható és nehezen kisajátítható döntéshozatal, és ezáltal lehetőséget adhat arra, hogy erősítse az együttműködést, a közösségépítést, a nyílt tudás megosztását. Míg a mostani kriptovaluták mögött a valódi gazdasági értékteremtést szinte lehetetlen lekövetni, sokan érvelnek amellett, hogy épp egy ilyen hálózatban működő közösség képes arra, hogy valaminek az értékét a jelenleginél jobban határozza meg. Az előző kriptovalutákról szóló adásra építve ebben a beszélgetésben Köves Alexandra Veress Józseffel, a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusával olyan fogalmakról gondolkodik a fenntarthatósággal kapcsolatban, mint a szűkösség vagy a blokklánc-technológia.

Nyújthat-e a kriptovaluta fenntarthatóbb, igazságosabb alternatívát a jelenlegi pénzrendszernél? Akár annak ellenére is, hogy tudjuk: a kriptovaluták energiaigénye különösen nagy – egész országok energiafelhasználásával vetekszik. Ebben a podcastban Gébert Judit a Kripto Akadémia szerkesztőjével, Györfi Andrással beszélget. A kriptovaluta egyre szélesebb körben elfogadott befektetési lehetőség és globális fizetőeszköz. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a rendszer fenntartása óriási energiafelhasználással és hatalmas mennyiségű elektromos hulladékkal jár. Milyen technológiai háttér okozza ezt az óriási energiaigényt? Ökohatékonyabbá válhat-e ez a technológia? Odafigyelnek-e a kriptovaluta bányászok a fenntarthatóságra? Igazságosabb, zöldebb alternatívát jelent-e a jelenlegi pénzügyi rendszernél? Miben hasonlít és miben nem a Bitcoin az aranyhoz? Hozzáférhetőbbé válnak-e a kriptovalutával a szegényebbek számára a pénzügyi szolgáltatások? Nyomon követhető-e, hogy ki és mire költi a kriptovalutáját? Ki húzhat mindebből hasznot? Mi a blokklánc-technológia jövője és hogyan használják ezt a környezetvédelem érdekében? Ebben a podcastban Gébert Judit Györfi Andrással, a Kripto Akadémia szerkesztőjével, a Kriptopénz ABC szerkesztőjével, társszerzőjével beszélget.

A társadalmi vállalkozások olyan szervezetek, amelyek egy társadalmi ügy szolgálatába állva hoznak létre termékeket és szolgáltatásokat, és amelyekben a profit nem önmagáért létezik. Így létezésük és terjedésük már előrevetíthet olyan irányokat, amelyben egy vállalkozást nem elszigetelt haszonmaximalizáló entitásként kezelünk, hanem a társadalomba erősen beágyazódott, az ott felmerülő ügyek megoldójaként. Köves Alexandra Matolay Rékával, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével beszélget a társadalmi vállalkozásokról. Az előző – cuvée szervezetekről szóló – adásban egy olyan jövőképet vázolt fel a beszélgetés, amely a gazdasági szereplők szükséges elmozdulását mutatta be a fenntarthatóság és felelősség minél szélesebb szolgálata érdekében. Egy ilyen ideális jövőben a vállalatok egy társadalmi ügy megoldása érdekében jönnek létre, és a profit már csak az ügyben elért siker indikátora. Ilyen szervezetek azonban nem csak egy utópiában léteznek, hanem a jelenben is jönnek létre egyre nagyobb számban társadalmi vállalatok. Míg ezek a szervezetek rendkívül sokszínűek, az biztos, hogy céljuk meghaladni a mai gazdaság profitlogikáját. Tudnak-e viszont sikeresek lenni? Egyáltalán ugyanazon a piacon versenyeznek, mint a for-profit cégek? Létezik-e, hogy működési logikájuk felskálázható abban az értelemben, hogy a többi cég működési logikáját is más – fenntarthatóbb irányba – tolják? És milyen együttműködés létezik egy ún. Science Shop keretén belül az oktatáskutatás és a társadalmi vállalkozók között például a Budapesti Corvinus Egyetemen? Ezekről a kérdésekről beszélget Köves Alexandra Matolay Rékával, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével, a Corvinus Science Shop vezetőjével.

A profit meghaladásának gondolatkörében a legtöbben attól tartanak, hogy elveszne a motiváció, az innováció hajtóereje, és a jól megszokott civilizációs fejlődés. Ebben az adásban Köves Alexandra Gáspár Judit közgazdásszal, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével beszélget egy közös kutatásukról, amely egy „reális utópia” felvázolásában arra kereste a választ, hogy hogyan nézhetnének ki a felelős és fenntartható vállalatok a jövőben és a profitmaximalizálás egyetlen követelménye helyébe milyen más hajtóerők állhatnának. A címben megjelenő Bánk bán-utalás Merániai János esztergomi érsek Gertrudis királynő megölése kapcsán elhíresült mondatának kétértelműségére céloz. Valami nagyon hasonló történik a világban a profittal kapcsolatban. Mindenki tudja, hogy már nem túl sokak életét teszi jobbá, és azt is, hogy végtelen hajhászása komoly társadalmi és környezeti károkat okoz, viszont rendkívül kevesen tudnák azt mondani, hogy tényleg „Le vele!”, nincs rá szükségünk. Egy 2016-os részvételi kutatásban fogalmazódott meg a résztvevőkben a „cuvée szervezet” fogalma, amely a mostani for-profit és a mostani nonprofit logikát ötvözi. Azonban szándékosan nem hibrid szervezetként gondoltak rá, hanem valami teljesen más minőségként, amelyben a profitorientációt felváltja a tevékenység mögött álló társadalmi ügy központi szerepe. Ebben az adásban Köves Alexandra Gáspár Judit közgazdásszal, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével beszélget a cuvée szervezet jellemzőiről: ügyközpontúságról; versengő együttműködésről; érintetti szemléletről.

Gyakran megfeledkezünk négylábú társaink ökológiai mancsnyomáról, pedig egy nagyobb testű kutya környezeti hatása megközelítőleg akkora, mint egy szegény országban élő emberé. Mi az oka a nagy környezetterhelésnek, és mit tehetünk ellene? Ebben a podcastban Gébert Judit Kubinyi Enikővel az ELTE Etológia Tanszékének kutatójával beszélget. Robert és Brenda Vale Itt az ideje megenni a kutyát: Egy valódi kalauz a fenntartható életvitelhez című könyvükben azzal számolnak, hogy egy közepes méretű kutya ökológiai mancsnyoma 1,1 hektár. Összehasonlításképp: egy szegény országban élő emberé 1,6 hektár, egy gazdag országban élőé pedig 6 hektár körül van. Milyen okokra vezethető vissza, hogy a környezetterhelés mértéke így alakult? Hogyan változtak a kutyatartási szokások a múltban és milyenek a világ más tájain? Miért tartunk egyáltalán kutyát és miért érzékeny téma megkérdőjelezni a kutyatartást? Mit jelent a felelős kutyatartás fenntarthatósági szempontból? Együtt jár-e a természet szeretete a kutyatartás szeretetével? És végül: mi mindent tanulhatunk a kutyáktól? Ebben a podcastban Gébert Judit Kubinyi Enikővel az ELTE Etológia Tanszékének kutatójával beszélget.

A környezetvédelemmel kapcsolatos társadalmi párbeszéd gyakran az egyén felelősségére fókuszál,  hiszen végső soron az egyén fogyasztási döntésein múlik, hogy zöld lesz-e a gazdaság. De helyes-e, ha a környezet védelmének óriási felelősségét az egyén vállára helyezzük? Gébert Judit Bernáth Lászlóval beszélget arról, hogy környezetvédelmi kérdésekben mit jelent a kollektív felelősség, és miért fontosabb, mint az egyéni. Sokan azt gondolják, hogy a környezetvédelem elsősorban az egyéni fogyasztási döntéseken múlik: környezetszennyező termékeket vásárolok-e, szelektíven gyűjtöm-e a hulladékot, mennyit utazom stb. De valóban csak ilyen tényezőkön múlna a környezet megóvása? Pontosan meddig terjed a felelősségem? Ha például pálmaolajat tartalmazó terméket veszek, felelős leszek az orángutánok kihalásáért egy másik kontinensen? Mekkora áldozatokat kell hoznom a környezeti károk elkerülésért? Gébert Judit Bernáth Lászlóval az Eötvös Loránd Kutatóhálózat és az Eötvös Loránd Tudományegyetem kutatójával beszélget arról, hogy létezik-e ideális környezetvédő magatartás és miért fontos e kérdést elválasztani attól, hogy mit várhatunk el jogosan egymástól. Végső soron mi a fontosabb? A kollektív, közös megoldások keresése, vagy az egyéni magatartás?

Az IPCC 2018-as jelentésében azt jósolta, hogy 12 évünk van változtatni a jelenlegi társadalmi, gazdasági folyamatokon, különben a klímaváltozás nagyon súlyos következményekkel fog járni. De a történelem során sokan és sokszor megkongatták már feleslegesen a vészharangot, és eddig nem következett be globális szintű egzisztenciális katasztrófa. Ebben az adásban Gébert Judit Bernáth Lászlóval beszélget arról, hogy miért kell komolyabban vennünk a klímaváltozást, mint bármilyen korábbi tudományos világvége-jóslatot. Egy, az Egyesült Államokban végzett kutatás szerint az amerikaik egyharmada fél attól, hogy véget ér a világ, mielőtt megöregszenek. A természeti értékek elvesztésétől, az élet környezeti feltételeinek radikális megváltozásától való szorongás növekszik. De valóban jó okunk van-e félni, és elhinni a pesszimista jóslatokat? A klímaváltozással kapcsolatos sötét és fenyegető forgatókönyvek mennyiben mások, mint a történelem korábbi időszakaiban felbukkanó – ám be nem teljesült – tudományos jóslatok? Vagy higgyünk inkább az optimista jövendöléseknek, melyek szerint a világ jó irányba tart, hiszen az elmúlt száz évben számos problémát sikeresen leküzdött az emberiség: globálisan nőtt a várható élettartam, és radikálisan csökkent a gyerekhalandóság, az éhínség és az alultápláltság. Gébert Judit Bernáth Lászlóval, az Eötvös Loránd Kutatóhálózat és az Eötvös Loránd Tudományegyetem kutatójával beszélget.

Miért gondolja az egyik ember az emberiség kihalását kockázatosnak, a másik meg nem? Miért nehéz a legtöbb embernek a klímaváltozás kockázatával számolni, míg arról többeknek van szilárd véleménye, hogy mekkora esélye van annak, hogy a robotok átveszik a munkánkat? A fenntarthatósággal kapcsolatos nézőpontjaink hatalmas szórást mutatnak, és ebben óriási szerep jut az egyéni kockázatbecsléseknek. Ebben az adásban Köves Alexandra Szántó Richárddal, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével beszélget a kockázatészlelésünk szerepéről a fenntarthatósággal kapcsolatban. A koronavírus-válság tökéletesen megmutatta, hogy milyen hihetetlen különbségek vannak ember és ember között abban a tekintetben, ahogyan a kockázatokat kezeli. Még egy családon belül is megfér egymás mellett az, aki bezárkózik és egyfolytában fertőtlenít és az, aki úgy érzi, hogy a vírussal együtt járó kockázatok szükségtelenül fel vannak nagyítva. A környezeti problémák esetében a véleményeknek ez a spektruma még szélesebb skálán mozog, hiszen például a klímaváltozás tekintetében nem azonnali kockázatról, hanem jövőbeni bizonytalanságról beszélhetünk. Így nem meglepő az, hogy egyik ember legyint, hogy „Á, úgysem tudunk már semmit tenni időben!”, a másik pedig azt mondja, hogy „Úgy még nem volt soha, hogy ne lett volna valahogy. Az emberiség úgyis megoldja ezt a problémát is!” Azonban azt, hogy hajlandóak vagyunk-e belekezdeni valamilyen változásba akár a saját életünkben, akár kollektív szinten jelentősen befolyásolja, hogy hogyan észleljük és értékeljük a kockázatokat. Míg ennek a témának jelentős tudományos irodalma van, és számos Nobel-díj kapcsolódik hozzá, a közbeszédben ritkán hallunk róla. Pedig elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy megértsük, miért tűnik úgy, hogy egy helyben toporgunk a környezeti problémákkal történő szembenézés tekintetében. Erről beszélget Köves Alexandra Szántó Richárddal, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével.

Sokan azt gondolják, hogy a klímaszorongás valamiféle mentális probléma, amit le kell küzdeni, és már azt is fontolóra vették, hogy beveszik a mentális zavarok jegyzékébe. Ugyanakkor lehet, hogy azok, akik szembenéznek a környezetre gyakorolt hatásunk lehetséges negatív következményeivel éppen a termékenyebb utat választják? Látnak valamit, amit mások egyszerűen hárítanak és távol tartanak a tudatuktól, mert túl fájdalmas lenne szembenézni vele? Ebben az adásban Köves Alexandra a klímaszorongásról és klímagyászról beszélget Kőváry Zoltán klinikai szakpszichológussal, az ELTE docensével. Akik a Zöld Egyenlőséget hallgatják, minden valószínűség szerint foglalkoznak a környezeti problémákkal, és naponta szembesülnek azzal, hogy egyéni és kollektív szinten is hihetetlen nehézségekbe ütközik a valós megoldások elterjesztése, és rettenetesen lassúnak tűnik az átalakulás. Ugyanakkor éppen ezek az emberek érzik azt, hogy az időnk szélsebesen fogy. Ez a kettősség viszont sokaknál kiégést és szorongást okoz. Hatalmas kérdésként tornyosul fölénk, hogy a sokkoló információk a környezet állapotáról milyen hatással van ránk: megbénít és hárításra kényszerít vagy éppen cselekvésre ösztönöz. Egzisztenciális pszichológusok azt mondják, hogy ha képesek vagyunk tudatosan szembenézni az elmúlás, a változás, a veszteségek tényszerűségével, akkor felértékelődnek olyan elemek az életünkben, mint a kapcsolataink minősége, vagy az életünk értelmének a keresése. Ebből a szempontból viszont nem a megszabadulás, hanem éppen a szembenézés vezet talán egy jobb élethez. Ráadásul a kapcsolatok minősége és az élet értelmének keresése két olyan tényező, amit az ökológiai közgazdászok is szívesen propagálnak. Ebben az adásban Köves Alexandra Kőváry Zoltán klinikai szakpszichológussal többek között arról beszélget, hogy érdemes-e tudatosan szembenézni a környezeti problémák által kiváltott veszteségek lehetőségével; milyen kritikákkal lehet illetni a pozitív pszichológia megközelítéseit a fogyasztói társadalom fenntartásában; és hogyan haladjuk meg azt a gyermeki állapotot, amikor a természetre úgy tekintünk, mint egy anyára, aki mindent megad nekünk viszonzás nélkül.

A WHO szerint a 21. században az egészség legsúlyosabb problémái között lesznek a lelki betegségek, azon belül is a depresszió és annak következményei lesznek. Lehet-e összefüggés a lelki egészség mutatóinak romlása és a természet pusztítása között? Milyen hatással lehet a természet a lelki egészségünkre? Mihók Barbarával, a Szegedi Tudományegyetem és az ESSRG munkatársával Gébert Judit beszélget. A gazdasági jólét nem jár együtt a lelki egészséggel – a lelki egészség zavarai a gazdag országokban gyakoriak. Mi lehet ennek az oka? Hogyan függ össze az emberi psziché jólléte a természet jóllétével? Milyen lélektani okok húzódhatnak meg a természet rombolása mögött? Milyen szerepe lehet az ökopszichológiai szemléletnek a természet megőrzésében? Mi történik az ökoterápia során? Városlakóként hogyan tudunk újrakapcsolódni a természethez?

Több kutató is azt jósolja, hogy előbb-utóbb több ember lesz a Földön, mint amennyit az eltartani képes. De így van ez? Mitől függ, hogy hány embert tud eltartani a bolygónk? Kell-e szabályoznunk a népességnövekedést, és ha igen, milyen módszerekkel? Az adásban Gébert Judit e kérdéskört járja végig beszélgetőtársával, Ijjas Flórával, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Környezetgazdaságtan Tanszékének oktatójával. Népesedéssel kapcsolatban a világ megosztottnak tűnik – mintha a világ egyik felén túl sokan lennénk, máshol meg túl kevesen. De kell-e tartanunk bármelyiktől is? Hogyan változott a népességnövekedés problémájának megítélése az utóbbi 50 évben? Miért beszélünk manapság többet a klímaváltozásról, mint a népességnövekedésről? Sikeres volt-e Kína népesedéspolitikája? Mit jelent az „eltűnt nők” jelensége? Státuszszimbólum-e a gyerekvállalás? Elegendő-e a gazdasági növekedés a népességnövekedés hatásainak mérsékléséhez?

A gyerekeket nem könnyű távol tartani a fogyasztói társadalom hatásaitól. Ebben az erőfeszítésükben a szülők legtöbbször magukra vannak hagyva egy olyan környezetben, ahol a gyerekeket folyamatosan érik a fogyasztásra buzdító ingerek. Ugyanakkor türelemmel és példamutatással talán reménykedhetünk abban, hogy ők is fogékonyak lesznek a fenntarthatóság témáira. E heti adásunkban Köves Alexandra Gévai Csilla íróval, képzőművésszel, kulturális antropológussal beszélget a gyerekek fenntarthatóságra neveléséről. Gyerekeink egyrészt hihetetlen nyitottak a világra, és sok olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amely még tökéletes összhangban van a természettel és a másokkal való törődéssel. Ugyanakkor ez a nyitottság azt is jelenti, hogy a gyakran manipulatív fogyasztói információk is könnyebben érik el őket egy olyan korban, amikor az összetett rendszerekről való gondolkodás még nem természetes. Míg azok a kollektív döntések nem születnek meg a társadalomban, amelyek megkönnyítenék a szülők helyzetét, saját erőfeszítéseiken múlik, hogy gyerekeiknek milyen viszonyuk alakul ki a fenntarthatósággal. Mi minden lehet segítségükre ezekben az erőfeszítésekben a könyveken, a szokásokon, a példamutatáson túl? Mik azok a témák, amiket érdemes behozni a gyerekeinkkel való párbeszédeinkbe és hogyan? Mi lehet az a kor, ami már valamennyire jó előrejelzést ad arról, hogy a gyerekeink felfogják egy-egy téma jelentőségét? Köves Alexandra Gévai Csilla íróval, képzőművésszel, kulturális antropológussal beszélget a Nagyon Zöld Könyvről, csillámporról, klímaszorongásról és inuitokról.

A népesedés kérdése a fontos ökológiai problémáink egyike. De az, hogy ki, mikor, a Föld melyik pontján és hány gyereket vállal, nem csak ökológiai, hanem igen érzékeny társadalmi kérdés is. Érzékeny, mert a gyerekvállalásból fakadó egyenlőtlenség sokféle formában van jelen – mind a gyerekesek és gyerektelenek, mind a férfiak és nők között. Réz Annát, az ELTE BTK Filozófiai Intézetének oktatóját ezekről kérdezi Gébert Judit. Ebben a podcastban a népesedés kérdésének társadalmi oldaláról beszélget Réz Anna, az ELTE BTK Filozófia Intézetének oktatója Gébert Judittal. Íme, néhány kérdés, amiről szó lesz: amikor gyerekvállalásról döntünk, akkor csak egyéni szempontokat kell mérlegelnünk, vagy figyelembe kell vennünk a lokális, globális közösségünk érdekeit is? Ha elfogadjuk, hogy a gyerekvállalás nem csak az egyénnek jó, hanem a közösségnek is, akkor mekkora részt vállaljon az ezzel kapcsolatos terhekből a közösség? Jelenti-e ez a gyerektelenesek büntetését? Létezik-e „ideális munkavállaló”, aki el tudja választani a gyerekével kapcsolatos teendőit a szakmájával kapcsolatos teendőktől? Milyen egyenlőtlenséget jelent a gyerekvállalás a munkaerőpiacon? Hogyan jelenik meg ez a férfiak és nők közötti egyenlőtlenségben? Milyen volna egy olyan társadalom, melyben a gyerekvállalás terhei egyenlőbben oszlanak meg?

A Zöld Egyenlőség podcastjaiban egy olyan társadalmi átmenetről beszélgetünk, amely feltételezi az emberiség és a társadalmak fejlődésének képességét. Az integrálszemlélet egy lehetséges narratíva a fejlődésről, amely segíthet abban, hogy megértsük a világban meglévő kultúrák, társadalmi berendezkedések, és legfőképpen emberek különbözőségeit. Köves Alexandra ebben az adásban Gánti Bence pszichológussal, az Integrál Akadémia alapítójával az integrálszemléletről beszélget. Az ökológiai közgazdaság által propagált társadalmi átmenetben az egyéni tudatosság, a kultúrák és paradigmák változása, valamint a társadalmi rendszerek intézményi struktúráinak átalakulása egyszerre, egymással együtthatásban vannak jelen. Ken Wilber, az integrálszemlélet megalapítója egy nagyívű keretrendszerbe helyezte el az emberi tudat fejlődésének útjait, amelyben ezek változásai építenek mind az elmúlt korok domináns narratíváira, mind a tudományban fellelhető lehetséges jövőbeni irányokra. Az általa felvázolt négy kvadránsban (lélek és psziché; test; kultúra és világnézetek; társadalmi rendszerek és környezet) haladunk az ösztönöstől a holisztikus és integrált én felé. Ezzel párhuzamosan pedig az archaikus-mágikus-mitikus világnézettől a tudományos-racionálison keresztül a pluralisztikus-holisztikus-integrál kultúra felé; amely elvezet a klánok-törzsek-feudális birodalmak világából a nemzetállamokon keresztül az értékközösségekig, és végül a holisztikus hálózatokig. A későbbi szintek mind magukban foglalják az előzőket, és így érdemes azok előnyeit megtartani, és hátrányait meghaladni. De hogyan? A szemléletről Köves Alexandra beszélget Gánti Bence pszichológussal, az Integrál Akadémia alapítójával.

Sokféle célból hasznosítjuk a velünk élő állatokat. De vajon megtehetjük-e ezt velük? Ha igen, milyen feltételeket kell nyújtanunk a számukra? És általában: milyen felelősséggel tartozunk az állatokért? Az adásban Gébert Judit Nemes Lászlóval, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének oktatójával beszélget. Sokak szerint természetes alá-fölérendeltségi viszony van az ember és az állatok között. De valóban így van-e ez? Miért használják a bioetikusok azt a kifejezést, hogy „nem-emberi állat”? Van-e jogunk az állatokat a magunk céljaira használni, s ha igen, milyen mértékben tehetjük ezt? Van-e az állati termékek fogyasztásának morálisan helyes módja? Okozhatunk-e az állatoknak fájdalmat? Ha igen, milyen mértékben? Ugyanúgy érzik-e a fájdalmat a halak, mint az emlősállatok? Alkalmazhatjuk-e a „személy” kategóriáját az állatokra? Mit értsünk azon, hogy egy csimpánz lehet jogi személy? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszélget Gébert Judit Nemes Lászlóval, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének oktatójával.

Milyen etikai kérdések merülnek fel, amikor az ember beavatkozik az élővilágba, amelynek ő maga is része? Mivel foglalkozik a bioetika? A nagy mértékű technológiai változás és globális környezeti problémák korában milyen új, eddig ismeretlen morális kérdésekkel kell szembenéznünk? És miért hasznos a számunkra, ha megfontoljuk a bioetikusok érveit? Az adásban Gébert Judit Nemes Lászlóval, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének oktatójával beszélget. Az ökológiai közgazdaságtan – mely az élőlények és környezetük kapcsolatát helyezi középpontba – nehezen választható el attól a tudományterülettől, mely az élővilág etikai kérdéseivel foglalkozik, azaz a bioetikától. Az adásban ilyen és ehhez hasonló kérdéseket járunk körül: (1) mi a bioetika? (2) Hogyan segíthet jobban megértenünk az ember és természet kapcsolatát egy környezeti és társadalmi problémákkal teli világban? (3) Hogyan változtatta meg az új technológia a biológiai ember fogalmát? (4) Hogyan kellene a technológia jelentette kockázatra etikai szempontból tekintenünk? (5) Vajon túlságosan emberközpontú-e a konvencionális közgazdaságtan?

A Zöld Egyenlőség podcast-sorozat 2020 januárjában indult, és a Podtail decemberi listája alapján bekerült a leghallgatottabb magyar podcastok közé, a tudományos podcastok kategóriájában pedig kifejezetten előkelő helyen áll. Az újévi adásban Pogátsa Zoltán, az Új Egyenlőség főszerkesztője az elmúlt évről és a jövőről beszélget Köves Alexandrával, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével, a Zöld Egyenlőség alapítójával, és bemutatkozik Gébert Judit, a Szegedi Tudományegyetem docense, aki 2021-től a podcast-sorozat társszerkesztője lesz. A Zöld Egyenlőség megpróbált új irányt teremteni, amikor a fenntarthatóságról az ökológiai közgazdaságtan logikája mentén elméleti szinten beszélgetett számos hazai vendéggel. De vajon sikerült ez? A személyes megéléseket is magában foglaló beszélgetés nyomán feltárul az, hogy milyen nehézségek övezték ezt a próbálkozást; miért nem vitatkozik Szandra a vendégekkel; milyennek látják a szereplők a valódi társadalmi párbeszédet a mai valóságban; és melyek voltak a műsorvezető kedvenc adásai. A 2021-es évre előre tekintve pedig szó lesz arról, hogy milyen témák vannak még a tarsolyunkban és hogyan hangzik a Zöld Egyenlőség „friss hangja”, Gébert Judit filozófus, ökológiai közgazdász.

A karácsonyi időszaknál talán nincsen megfelelőbb arra, hogy elgondolkozzunk, milyen értékek mentén tudna bekövetkezni egy olyan transzformáció, amely egy emberibb és fenntarthatóbb gazdaságot és társadalmat hoz létre, és arról, hogy mindehhez mit tud hozzátenni a keresztény vallás. Ferenc pápa hangja egyre többekhez – és nem csak hívő keresztényekhez – elér. Ebben az adásban a valódi keresztény értékekről beszélget Köves Alexandra Baricz Laura nővér közgazdásszal, domonkos rendi szerzetessel. Baricz Laura nővér multinacionális cégeknél dolgozó közgazdászként dolgozott mielőtt domonkos rendi szerzetesként Istennek és a gazdasági berendezkedésünk valódi keresztény értékekkel történő megtöltésének szentelte életét, és egy igazán hiteles hang a magyar éterben. Vallja, hogy a főáramú gazdaság haszonelvűségen alapuló filozófiai megközelítése helyett ideje lenne visszatérni az erényetikai alapokhoz. Az önérdekkövető, haszonmaximalizáló, és racionális homo oeconomicus emberkép helyébe lépő homo reciprocans mások érdekét is figyelembe tudja venni, és ezáltal nem csak a világot teszi jobbá, de boldogabbá is válik. Ferenc pápa egyre hitelesebben képviseli egy társadalmilag igazságos és környezetileg fenntartható emberiség vízióját, és ha csak arra gondolunk, hogy a világon közel kétmilliárd ember vallja magát kereszténynek, ez nem csekély előrelépés és hatalmas lehetőség. A karácsonyi adásban Köves Alexandra Baricz Laura nővérrel, domonkos rendi szerzetessel, a Keresztény társadalmi elvek a gazdaságban (KETEG) képzés alapítójával beszélget. Laura nővér nyugodt derűje és hitelessége igazi ajándék a 2020-as évben elfáradt lelkeknek.

Ebben a hónapban arra keressük a választ, hogy a különböző vallások milyen kapaszkodókat tudnak adni egy olyan társadalmi átmenetben, amiről az ökológiai közgazdaságtan szól. Míg a zsidó vallás nem gyakoroltatja az aszkétizmust, azonban a gazdagságot úgy tekinti Isten áldásának, hogy azzal komoly felelősség is együtt jár. Ebben az adásban Köves Alexandra a mózesi törvények jelenbe is átültethető üzeneteiről beszélget Frölich Róbert rabbival, az Országos Rabbiképző Intézet adjunktusával. Egy fenntarthatósági átmenetben a társadalmi és az ökológiai fenntarthatóság eléréséhez olyan gondolati váltásokra van szükség, ami meg tudja haladni jelenünk főáramú paradigmáit egy egyébként értékválságos időszakban. Történeti okokból a társadalmi igazságosságra erősen érzékeny közösségről beszélünk, azonban mi a helyzet a környezeti fenntarthatósággal? 2020 januárjában 500 rabbi és zsidó vezető hívta fel a figyelmet a klímaváltozás hatásaira, mégis a zsidó vallás környezeti fenntarthatósággal kapcsolatos üzenetei kevéssé egyértelműek. Talán azért, mert a mózesi korban még nem is alakulhatott ki egy olyan fogalomrendszer, amely erre kitér? Ha a Földet az Úr az ember használatára teremtette, attól még annak védelme önmagában is cél lehet? Az antiszemita kritikák szerint a zsidók pénzzel való foglalatossága eleve kizárja, hogy együttműködjenek egy olyan változásban, amely erősen a felhalmozás ellen lép fel. Annak ellenére, hogy ezen jártasságuk éppen a történelmi kirekesztettségükből fakad, feloldható-e ez az ellentmondás? Köves Alexandra Frölich Róbert rabbival, az Országos Rabbiképző Intézet adjunktusával beszélget arról, hogy mit tud hozzátenni a zsidó vallás egy fenntarthatóságra törekvő értékrend megteremtéséhez.

A buddhizmus alapelvei egyértelműen visszatükrözik a fenntarthatósági törekvéseket: vágyak leegyszerűsítése; erőszakmentesség minden érző lénnyel szemben; másokkal való őszinte törődés és együttérzés. Még egy nyugati ember számára is felfogható és vonzó értékek. Azonban az önkéntes egyszerűség vagy énünk központi szerepének elengedése nem is olyan könnyen befogadható. Mi a buddhista közgazdaságtan és mit tudunk belőle tanulni? Erről beszélget Köves Alexandra Zsolnai Lászlóval, a Budapesti Corvinus Egyetem tanárával. Ebben a hónapban a vallások és a fenntarthatóság összefüggéseiről beszélgetünk, és a buddhizmus esetében nincsen nehéz dolgunk, hiszen olyan fogalmakkal alakítja világnézetét, amelyek akár egy fenntartható gazdasági megközelítés alapjai is lehetnének. Azonban ezek az elvek egyértelműen konfliktusban vannak a most domináns globális gazdasági logikával. Míg a képviselt értékrend vonzó lehet sokak számára, egy nyugati gondolkodónak például az én feladása elérhetetlennek tűnhet. Lehet-e az alapelveket mégis valamennyire adaptálni? Ráadásul egyre többet hallunk olyan sikeres vállalatvezetőkről, akik zent gyakorolnak, miközben milliárdos üzleteiket igazgatják. Összefér egyáltalán ez a kettő?  Bhutánt sokszor emlegetik fenntarthatósági összefüggésekben, hiszen míg a szubjektív boldogság mutatóiban egészen elől van, a GDP szerinti rangsorokban kifejezetten hátul helyezkedik el. Valóban boldogok vajon a bhutániak? Egyáltalán mi a boldogság ebben az értelmezésben? Köves Alexandra Zsolnai Lászlóval, a Budapesti Corvinus Egyetem tanárával, a Gazdaságetikai Központ vezetőjével beszélget a buddhista közgazdaságtanról, önkéntes egyszerűségről, boldogságról, „önfeladásról”, és Steve Jobsról.

Egy ökológiai és társadalmi átmenet mögötti gondolati váltás a legmélyebb meggyőződéseinket sem hagyja érintetlenül, ezért érdemes megvizsgálni a hitrendszereink és mindennapi cselekedeteink közötti összefüggéseket. A gazdasági működéstől elválaszthatatlanok a döntéseinket vezérlő etikai értékvállalások. Hogyan lehet ebbe a kérdésbe behozni a vallásokat? Erről beszélget Köves Alexandra Zsolnai Lászlóval, a Budapesti Corvinus Egyetem tanárával. A Zöld Egyenlőség podcast sorozatban arról beszélgetünk, hogy hogyan lehet másként gondolkodni a világról, a gazdaságról, a társadalomról és önmagunkról úgy, hogy az harmonikusabb együttéléshez vezessen nem csak ember és ember, de ember és az ökológiai környezet között. Divatos lehet azt gondolni, hogy a gazdaság működésétől el lehet különíteni a bennünket vezérlő etikai értékvállalásokat, azonban egy fenntarthatósági átmenetben ezek aligha megkerülhető kérdések. Mit tudnak adni a vallások ezekhez a témákhoz? Szét lehet-e szálazni a vallási parancsok és a spiritualitás szabadságának fogalmait a fenntarthatósággal kapcsolatos küzdelmekben? Hogyan jön be ebbe a kérdéskörbe a materializmus? És vajon milyen vállalásokkal lépnek be a fenntarthatóságért zajló törekvésekbe az egyházak? Ebben az adásban ezekre a kérdésekre keresi a válaszokat Köves Alexandra Zsolnai Lászlóval, a Budapesti Corvinus Egyetem tanárával, a Gazdaságetikai Központ vezetőjével.

Egy fenntarthatósági átmenet arról szólna, hogy függetlenül társadalmi csoportokhoz való tartozásunktól egy társadalmilag igazságosabb rendszerben éljünk a mostaninál jelentősen nagyobb harmóniában az ökológiai környezettel. A feministák azonban már régóta hangoztatják, hogy a természethez való viszonyunk és a nők társadalomban betöltött helyzete fájdalmasan sok átfedést mutat, így azok megoldására egyidejűleg érdemes törekedni. De hogyan? Erről beszélget Köves Alexandra Hódosy Annamária kultúrkritikussal, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusával. A gazdasági növekedés jelenlegi struktúrája nem csak a környezeti erőforrásokat használja túl, de egyidejűleg az ökológiai és a társadalmi reprodukció teljes rendszerét is szisztematikusan felszámolja. A reproduktív munka, a létünkhöz, életünk fenntartásához elengedhetetlen tevékenységek jelenleg dominánsan a gazdaság működésén kívül esnek és aránytalanul többet követelnek a nőktől, mint a férfiaktól. De mi az a reproduktív munka? És hogyan függ össze azzal a narratívával, hogy évezredek óta a férfi a magvető és a földműves szerepében állja a sarat, és a szellemi hozzáadott értékkel asszociáljuk, míg a Föld és a nő a befogadó test és annak gondozója? A liberális feminizmus azon dolgozik, hogy a nőknek ugyanakkora esélyük legyen részt venni a gazdasági versenyben, mint a férfiaknak; míg az ökofeminizmus a rendszer meghaladását követeli. Ellentmond-e a két irányzat egymásnak? Köves Alexandra Hódosy Annamária kultúrkritikussal, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusával beszélget szellemről és testről; férfiakról és nőkről; férfi és női politikusokról és egy kicsit a pelenkákról. Nem csak nőknek ajánljuk!

Azok számára, akik megélték az államszocializmus időszakát - aminek narratívájában a kommunizmus megvalósítása legfőbb célként lebegett -, sokszor elrettentőek a zöld mozgalmak avatatlan fülekben nem egyszer komoly áthallásokat keltő kívánalmai. Ebben a podcastban Köves Alexandra ezekről az áthallásokról beszélget Gagyi Ágnes szociológussal, a Göteborgi Egyetem kutatójával. Azok a zöld irányzatok – így az ökológiai közgazdaságtan is –, amelyek radikális változásokat sürgetnek a világban a környezet megóvása és a társadalmi igazságosság megteremtése érdekében egyértelműen a mostani kapitalista világrend kritikáiból indulnak ki. Így aztán nem meglepő, hogy sokakban zsigeri ellenállást szül az, hogy néhány, a zöld mozgalmakban felmerülő téma kapcsán megjelennek áthallások az eddigi történelemben ismert egyetlen olyan nagyszabású projekttel, amely ennek a világrendnek a megdöntésére irányult. Gondolhatunk itt az újraelosztási törekvésekre; a felülről jövő rendszerszintű változások kikényszerítésére; fogyasztási korlátok bevezetésére; tulajdonjogi viszonyok átgondolására. Ugyanakkor érdemes szétszálazni, hogy mik azok, amik a XIX. századi elméletekben jelennek meg; mik azok, amik a kommunizmus egyáltalán nem tiszta formáját elérő államszocialista rendszerekben öltöttek testet; és végül mik azok, amik a mostani baloldali és zöld mozgalmakban hasonlóak vagy éppen eltérőek. Ebben az adásban Köves Alexandra Gagyi Ágnes szociológussal, a Göteborgi Egyetem kutatójával beszélget a zöld mozgalmak és a kommunizmus áthallásairól és különbségeiről.

Az ökológiai közgazdaságtan olyan tudományterület, amely nagyon erős politikai üzeneteket is hordoz. Azonban – mint a legtöbb ilyen irányzat – nehezen birkózik meg azzal, hogy az ideológiák és elméletek területéről politikai változásokat érjen el. Az ökopolitika egyébként eddig is – ritka kivételektől eltekintve – kívül esett a főáramú politizálás mezsgyéin. Így viszont hogyan lehet egyáltalán változást elérni? Erről beszélget Köves Alexandra Lányi András, filozófus, íróval. Egyre többen lehetnek azok, akik a fenntarthatósággal vagy a zöld gondolatokkal szimpatizálnak, és akár még a változás irányaival vagy elveivel is egyetértenek. Legtöbbet hangoztatott kérdésük azonban az, hogy milyen irányból jöhet egyáltalán egy ilyen transzformáció és vajon ki fogja ezeket elindítani. A nagypolitika érdekeivel ellentétesek ezek a beavatkozások, az emberek pedig eszköztelennek érzik magukat abban, hogy az alulról történő kezdeményezések szélesebb körben indítsanak el változásokat. Akkor nincs is értelme az egyéni elköteleződésnek egy olyan ügyben, ahol komolyan meg kell haladni a jelenlegi rendszer beidegződéseit mind egyéni, mind kollektív szinten? Lányi András Ökopolitika című könyvében kicsit viccesen azt írja, hogy „Az ökológiai politikával tényleg nem az a baj, hogy ne lennének szövetségesei, hanem hogy nincsenek ellenségei. Ez egy kicsit kilátástalanná teszi a helyzetét.” Míg ez a szavak szintjén továbbra is elbizonytalaníthatja a változások iránt fogékony embereket, a beszélgetésből kiderül, hogy miért gondolkozhatunk mégis abban, hogy a helyzet nem teljesen reménytelen. Ebben az adásban Köves Alexandra Lányi András, filozófussal, íróval, az ELTE egyetemi docensével az ökopolitikáról beszélget.

A szolidáris gazdaság a növekedés meghaladására építő alternatív gazdasági megközelítéseket – amelyeket az ökológiai közgazdaságtan elméletben propagál – ülteti át a konkrét gyakorlatba. Alulról jövő kezdeményezésként olyan politikai mozgalomnak tekinthető, amely teret ad a társadalmi és technológiai innovációknak úgy, hogy közben nem rejti véka alá, valódi célja a teljes rendszer átalakítása. Ebben az adásban Köves Alexandra a szociális gazdaság fogalmáról és példáiról beszélget Sidó Zoltánnal, a Fordulat szerkesztőjével. A szolidáris gazdaság létrejöttében aktív szerepet betöltő egyének és közösségek célja, hogy olyan előremutató – a jelen gazdasági logikáját – meghaladó konkrét kezdeményezéseket hozzanak létre, amely túlmutat az ökológiai környezetünk kizsákmányolásán, miközben az emberek jóllétét, autonóm működését, és a kapcsolatok minőségét is elősegíti. Mindemellett kimondott célja az is, hogy megteremtse azt a függetlenséget, amely biztos hátteret nyújthat a szereplőknek a politikai mozgalmakban való részvételre is. Így míg egyrészt alulról kezdeményez, megteheti azt is, hogy a transzformációhoz szükséges szélesebb keretek kikényszerítésében részt vegyen. Fontos eleme egyrészt a közösségi tulajdon – amelynek az állami tulajdon csak egy szélsőséges megnyilvánulása -, másrészt pedig a döntéshozatal demokratizálása részvételen, bevonáson és deliberáción keresztül. Nem véletlen, hogy a jelenlegi fogalmainkon belül a szövetkezeti működés az egyik legelterjedtebb formája. De hogyan nem futnak bele a szolidáris gazdaság képviselői a közlegelők tragédiájába, és hogyan biztosítják, hogy a közösségi döntéshozatal ne parttalan vitákban, hanem működőképes döntéshozatali rendszerekben öltsön testet? Erről beszélget Köves Alexandra Sidó Zoltánnal, a Fordulat szerkesztőjével.

Radikális változásokhoz olyan emberekre lenne szükség, akik képesek az autonóm cselekvésre, a problémamegoldásra, a kritikai gondolkodásra. Ezeket azonban nem felnőttkorban sajátítjuk el. Az iskolákban közel ezeréves hagyományokon alapulva leginkább frontálisan töltjük a gyerekeink fejébe a tudást sokkal inkább a termelésre készítve fel őket, mint egy boldogságban eltöltött felnőtt létre. Lehetne ez másként? Erről beszélget Köves Alexandra Orosz Lajos pedagógussal, Magyarország tehetségnagykövetével. Október hónapban a tudáshoz és az ismerethez való hozzáállásunk változásairól beszélgettünk, és leginkább az körvonalazódott, hogy egy társadalmilag igazságos és környezetileg fenntartható világ létrejöttéhez nagyon is el kell rugaszkodnunk a megtanult sémáktól, és attól, ahogyan az ismeretre vagy a tudásra tekintünk. A koronavírus még inkább rámutatott arra, amit már régóta sejtünk: a világ kezdi meghaladni a frontális, felülről meghatározott tárgystruktúrába épített, órarendekkel kötött közoktatási rendszereket. A mostani rendszerben viszont nem csak az történik meg nehezen, hogy változásokra nyitott, önálló problémamegoldásra képes, reziliens felnőttek alakíthassák saját és közös világukat, de még a boldog gyerek- és felnőttkor biztosítása is háttérbe szorul. Mit tehetünk annak érdekében, hogy ez változzon? Milyen alapvetéseket kellene megkérdőjeleznünk ahhoz, hogy az oktatás transzformációja létrejöhessen? És hogyan lehetne elérni, hogy a társadalmi fenntarthatóság érdekében ezek a lehetőségek ne kizárólag egy szűk réteg számára lehessenek elérhetők? Többek között ezekről a kérdésekről beszélget Köves Alexandra Orosz Lajos pedagógussal, festőművésszel, Ashoka-taggal, az NKE minőségügyi biztosával.

VUCA világban élünk. Az angol mozaikszó a kiszámíthatatlan, bizonytalan, összetett, nehezen értelmezhető jellemzőkre utal jelenünk valóságában. Ebben a valóságban pedig más tudásra, készségekre és képességekre van szükségünk, mint amiben eddig gondolkodtunk. Ahhoz, hogy a podcast sorozatból már ismert gondolati váltás a fenntarthatóság irányába elinduljon, komoly változások szükségesek a felsőoktatás területén is. De milyenekre? Köves Alexandra ebben az adásban erről beszélget Király Gábor szociológussal, a BGE tudományos főmunkatársával. Egy fenntarthatósági átmenethez szükséges gondolati váltás feltételezi azt, hogy egyéni és kollektív szinten is képesek legyünk másként gondolkodni és cselekedni. Azonban a mostani felsőoktatás a szlogenek szintjén is a munkaerő-piacra termel, és nem fókuszál arra, hogy problémamegoldásra, kritikai gondolkodásra és autonóm cselekvésre képes fiatal felnőttek alakíthassák a jövőnket. Az adásban egy olyan gondolatkísérletet hallhatunk, ahol elképzeljük, hogy mi történne, ha az emberiség túlélése azon múlna, hogy néhány ember felül egy űrhajóra és egy új, ismeretlen bolygó felé veszi az irányt. Mit lenne érdemes tanulni? Hogyan nézne ki a képzés? Mire készítene fel a tanulási folyamat? A mostani felsőoktatásunknak három funkciója lenne: kvalifikáció (a tudások és ismeretek meglétének igazolása), szocializáció (azoknak a normáknak az elsajátítása, amely egy adott terület képviselőihez köt bennünket), és végül a szubjektifikáció (amely az adott egyén értékrendjének és világban betöltött szerepének kialakításához járul hozzá). De vajon ezeket a funkciókat most hogyan tölti be a felsőoktatás? És hogyan tölthetné be? Ezekről beszélget Köves Alexandra ebben az adásban Király Gábor szociológussal, a BGE tudományos főmunkatársával.

Bonyolult és makacs problémákra ügyetlen megoldásokat keresve sok társadalomtudós kilép a megszokott szerepéből, és már nem is próbálja fenntartani azt a látszatot, hogy kívülállóként ismeri meg és értelmezi a körülötte lévő valóságot. Ehelyett résztvevőjévé válik annak a valóságnak, amelyet tudományos szempontból ismerni akar, és különböző szerepei között zsonglőrködve járul hozzá egy társadalmi jelenség megértéséhez. Ők az akciókutatók. Ebben az adásban Köves Alexandra  az akciókutatás módszeréről beszélget Málovics Györggyel, a SZTE docensével. A posztnormál tudományfelfogásban a tudomány már felvállaltan nem értéksemleges és nem objektív. Ezen felfogáson belül az akciókutatás egy olyan konkrét eszköz, amelyben a kutató az általa megismerni vágyott helyzet megértését úgy végzi, hogy annak a helyzetnek szerves részévé válik. Kilép a passzív és objektivitásra törekvő megfigyelő szerepből és aktív, adott esetben részben megoldó szerepbe kerül. Az adásban szereplő példában a kutatók úgy akarják megérteni a társadalmi fenntarthatóság gátjait, és kívánnak társadalmi változásokat elérni, hogy egy magyar város roma szegregátumainak lakóival hosszútávú közvetlen kapcsolatba kerülnek, és hol közösségfejlesztőként, hol lobbistaként, hol mentorként, hol barátként tárják fel a mindennapi problémákat. A feltárásnál azonban nem áll meg a kutatás. A helyi igényekre válaszolva szerveznek akciókat, amelyeket később a megvalósításnál is nyomon követnek, hogy aztán képesek legyenek ezeknek a beavatkozásoknak a hatását is felmérni. Mi kell azonban, hogy egy ilyen helyzetben is hiteles tudományos válaszokat adhassanak? Erről beszélget ebben az adásban Köves Alexandra Málovics Györggyel, a SZTE docensével.

A tudomány – főként a társadalomtudomány – értéksemleges és objektív kritériumai megdőlni látszanak egy olyan világban, ahol rendkívül bonyolult és bizonytalan helyzetekben kellene megbízható válaszokat találni. Amíg eddig a tudomány feladata az volt, hogy a kemény tényeket feltárja, a tudósok nyugodtan dolgozhattak saját tudományterületük elefántcsonttornyaiban. Ebben az adásban Köves Alexandra Málovics Györggyel, a SZTE docensével beszélget a legtöbb ökológiai közgazdász által is követett posztnormál tudományról. „Az a tény, hogy képesek vagyunk bonyolult társadalmi és biofizikai rendszereket tisztán tudományos szempontból vizsgálni vezette el az emberiséget az intellektuális csúcs és társadalmi-ökológiai összeomlás jelenlegi egyvelegéhez…”- írja Silvio Funtowicz és Jerome Ravetz tudományfilozófusok, akik behozták a posztnormál tudomány fogalmát a tudományos párbeszédbe. Ez a tudományfelfogás arra válasz, hogy hogyan kezeljünk rendkívül bonyolult, bizonytalan, társadalmilag kulcsfontosságú és erősen értéktelített kérdéseket úgy, hogy meghaladjuk a normál tudomány objektivitásra és értéksemlegességre törekvő módszereit azáltal, hogy átlépjük a tudományterületek határait, bevonjuk a laikus bölcsességet és szakpolitikailag is releváns tudományos válaszokra törekszünk. A jelenlegi válsághelyzet is megmutatja, hogy kőkemény szakpolitikai beavatkozásokra van szükség egy olyan világban, ahol a kemény tudományos tények hiányoznak. Ráadásul „a makacs problémákhoz” ún. „ügyetlen megoldások kellenek”, ahol még egy tudóstól sem várható el, hogy megmondja, hogy ha erre elindulunk és ezt csináljuk, akkor az lesz belőle. Ezek a dilemmák elhiteltelenítik-e a tudományt és annak szereplőit, vagy a posztnormál tudományfelfogásban megtaláljuk az új szerepeket? Erről beszélget Köves Alexandra Málovics Györggyel, a SZTE docensével.

A filozófia minden – másként - gondolkodásunk alapja. A közgazdaságtan szereti feltüntetni magát olyan színben, hogy a természettudományhoz közeli módszerekkel szinte „természeti törvényekkel” írja le a társadalmi valóságunkat. Az a vélt értéksemlegesség pedig, amit ezáltal képvisel, eltárgyiasít olyan dolgokat, amelyek viszont nem függetleníthetik magukat az emberi akarattól. Ebben az adásban Köves Alexandra a tudományfilozófiáról beszélget Róna Péter közgazdásszal. Senkit ne tántorítson el a podcast meghallgatásától, hogy a tudományfilozófia bonyolultnak hat első hallásra. Egy tudományág önmagáról alkotott képe és az, hogy hogyan kívánja megismerni a valóságot, erősen kihat azokra az eredményekre, amelyeket hitelesnek tart. Ez a podcast sorozat végig egy paradigmaváltás szükségességéről beszél. Arról, hogy nem gondolkodhatunk ugyanazokban a megszokott sémákban, ha az erős fenntarthatóság irányát komolyan akarjuk venni. 2018. december 12-én a London School of Economics kapujára kifüggesztették a közgazdasági gondolkodás reformációjának 33 pontját, amely szakítani akar a közgazdaságtan dogmáival. A közgazdaságtan matematizált modelljei a vizsgálata elvont tárgyává egyszerűsít olyan komplex társadalmi jelenségeket, amik mögött hús-vér emberek – egyáltalán nem törvényszerű – döntései és értékválasztásai állnak. A másként gondolkodás alapfeltétele lenne, hogy elfogadjuk, hogy a közgazdaságtan olyan értéktelített társadalomtudomány, amelynek az emberiség szolgálata a célja. A piac törvényeit nem lehet természeti – mindenre és mindenkire kiterjeszthető – törvényként kezelni, hiszen az intézményeink mindig, minden helyzetben egyéni sajátosságokkal bírnak, amiket figyelembe kellene venni. Többek között erről beszélget Köves Alexandra Róna Péter közgazdásszal.

Az építőipar anyag- és energiaigénye hatalmas. Míg sokat hallunk a zéróemissziós házakról, és több kisebb közösség is komoly energiákat fektet abba, hogy a helyben fellelhető, természetes és hagyományos technológiákat visszahozza az építőiparba, az erős fenntarthatóság felé még hosszúnak tűnik az út. Ebben az adásban Köves Alexandra az építőipar fenntarthatóságában rejlő lehetőségekről beszélget Barta Zsomborral, a Magyar Környezettudatos Építés Egyesület elnökével. A Zöld Egyenlőség szeptemberben különböző iparágak fenntarthatóságáról és fenntarthatatlanságáról szól. Ebben az adásban az építőipar fenntarthatósága kerül terítékre, amely hatalmas anyag-, energia- és területigénye ellenére messze jár még attól, hogy hosszabb távon is képes legyen a felhasznált anyagokat a gazdaság körforgásában tartani. Ráadásul kevesen tudják, hogy az épített infrastruktúra területén Magyarország kiemelkedő helyen áll a világban, és mégis a leggyakrabban hangoztatott fejlesztési elképzelések továbbra is megkérdőjelezetlenül elsődleges prioritásként kezelik az infrastruktúrát. De miért engedélyezünk zöldmezős beruházásokat ahelyett, hogy a rozsdaövezeteinket rehabilitálnánk? Egyáltalán mik az építőipar zöldítésének lehetőségei? Lelkes közösségek elszigetelt kezdeményezései maradnak a természetes anyagok és hagyományos építészeti eljárások népszerűsítései az építészetben? És milyen társadalmi fenntarthatóságra vonatkozó aspektusai vannak ezeknek a kérdéseknek? A fenntarthatósági átmenetekben különösen problémásnak tűnhet, hogy azoknak, akiknek anyagi lehetőségeik vannak, élhetnek egészséges körülmények között, hatalmas, minden igényt kielégítő zéró-emissziós, „zöldre festett” házakban, míg a társadalom jelentős része lepusztult, befűthetetlen Kádár-kockákban vergődik. Ezekről beszélget Köves Alexandra Barta Zsomborral, a Magyar Környezettudatos Építés Egyesülete elnökével.

A legfenntarthatóbb energia egyértelműen az, amelyikre nincs is szükség. Míg az iparágak teljesítményét abban szoktuk mérni, hogy mennyit tudnak megtermelni, az erős fenntarthatóság érdekében az energiaipar esetében érdemes lenne ennek a fordítottjára ösztönözni. De lehetséges-e az emberiség energiaéhségét visszafogni? A mindenképpen szükséges energiát hogyan tudjuk fenntarthatóan előállítani? Ürge-Vorsatz Diana klímakutatóval, a Közép-Európai Egyetem professzorával erről beszélget Köves Alexandra. A különböző iparágak fenntarthatóságáról és fenntarthatatlanságáról szóló beszélgetések között az energiaipar megkerülhetetlen. Az ökológiai közgazdaságtan azt hangsúlyozza, hogy a gazdaságunk teljes áteresztőképességét kellene csökkenteni ahhoz, hogy beleférjünk a Föld eltartóképességébe. Ez viszont az energiaipar esetében azt jelenti, hogy nem csak az energia tisztaságáról kell beszélni, hanem arról is, hogy milyen módon lehetne befolyásolni, hogy már az energiaigény felmerülésének pillanatában elgondolkodjunk arról, hogy miért van szükségünk arra az energiára. Vannak-e egyáltalán olyan törekvések, amik erre irányulnak, vagy csak abban a reménykedik az emberiség, hogy megtalálja a legtisztább technológiát, amely környezetszennyezés nélkül kielégíti az energiaéhséget? Egyáltalán melyik a ma létező legtisztább energia és milyen kérdéseket vetnek fel a zöld energiák? Többek között megfordított tőzsdei logikáról, technológiai optimizmusról, problémaváltásról, energia önrendelkezésről és az energiatermelés különböző módjainak fenntarthatóságáról beszélget ebben az adásban Köves Alexandra Ürge-Vorsatz Diana klímakutatóval, a Közép-Európai Egyetem professzorával.

Az iparágak fenntarthatóságának sorozatába egy ritkán reflektált iparág is bekerült: a sport. Nemcsak arról gondolkodunk keveset, hogy néhány évtized alatt milyen hatalmassá nőtt, de a sportokon belül is elenyészik azok száma, akik a fenntarthatóságot komoly szempontként kezelik. Pedig a sport szemléletformáló és közösségépítő szerepe akár az ügy érdekében is bevethető lehetne. Erről beszélget Köves Alexandra Szathmári Attilával, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatójával. A kerékpározásról automatikusan a fenntarthatóság jut eszünkbe. Emberi erő hajtja, a sporthoz szükséges eszköz pedig elég tartósnak bizonyul. Nem is nagyon gondolunk arra, hogy a profi kerékpár versenyek esetében a karavánban legalább annyi gépjármű is halad a hegyi utakon, mint ahány bicikli. Ez is jól mutatja, hogy amíg a sportolás a téma nem is feltételezünk problémákat, azonban iparágként már megjelennek vagy megjelenhetnének a kérdőjelek. Ha a sport és a környezet viszonyáról beszélünk, akkor több olyan szempont is van, amiben a fenntarthatóság vizsgálható. Ilyen lehet a sportesemények vagy sportlétesítmények fenntarthatósága; a szurkolói magatartás; magának az adott sportnak környezetre gyakorolt hatása. Ugyanakkor sok társadalmi fenntarthatósággal kapcsolatos aspektusban – egészségmegőrzés, közösségépítés, szemléletformálás, társadalmi mobilitás - a sport kifejezetten jó közvetítő közeg is lehetne, amit érdemes lenne tudatosabban használni. Ebben az adásban erről beszélget Köves Alexandra Szathmári Attilával, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatójával, az Eurosport szakkommentátorával.

Szeptemberben a Zöld Egyenlőség különböző iparágak fenntarthatóságát vagy épp fenntarthatatlanságát járja körbe úgy, hogy ne csak a problémafelvetés legyen világos, hanem a megoldások is kirajzolódjanak. Ebben az adásban Köves Alexandra Gyulai Iván ökológussal beszélget a fenntartható mezőgazdaságról és arról, hogy vajon képesek lennénk-e – a szokásos piaci kényszereket meghaladva – újra a természetre bízni azt, hogy hogyan termeljük meg az élelmiszereinket. Ebben az adásban hiába hangzanak el olyan szakszavak, mint három oldalú szimbiózis, minőségi éhezés, vagy talajforgatásos gazdálkodás, bármilyen laikus számára egyértelművé válik, hogy mi az alapvető probléma a mezőgazdasággal. Azon túl, hogy az élelmezésünkért felelőssé tesszük az ipari mezőgazdaságot, egy sor olyan igény is felmerül, amely jelentősen túllép ezen: növényi alapú műanyagok gyártása vagy energianövények termesztése a fenntarthatóság jegyében. Ugyanakkor ez nem csak újabb földterületeket igényel, de a már művelésbe vont területeken sem vagyunk képesek a természet folyamatait érintetlenül a szolgálatunkba állítani, mert szinte kényszeresen avatkozunk bele abba is, ami egyébként nélkülünk is működhetne. Persze csak akkor, ha a gazdasági kényszerek megengednék nekünk. Gyulai Iván ökológussal, az Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány elnökével, az Intézet igazgatójával beszélget Köves Alexandra a fenntartható mezőgazdaság lehetséges irányairól, és arról, hogy mit is tehetnénk nem csak a környezetünk, de saját egészségünk érdekében is.

Ha a szükségleteinket egyre kevesebb erőforrás bevonásával akarjuk megoldani, akkor felmerül a kérdés, hogy pontosan mi is az, ami saját tulajdonként segíti az életünket, és mi az, amit másokkal megosztva is használni tudunk. Ebben az adásban Tóth Gergellyel, a Kaposvári Egyetem tanárával beszélget Köves Alexandra a megosztáson alapuló gazdasági megközelítésekről. Jelentősen terjed az a fenntarthatósági elképzelés, hogy egy szükségletet tulajdonlás helyett hozzáféréssel oldjunk meg. Ezt sokszor megosztáson alapuló gazdaságnak szoktuk hívni. Ez azonban többféle irányt is vehet: szállodák építése helyett lakásokban szállunk meg egy idegen környezetben; saját autó helyett valaki mással együtt utazunk vagy beülünk egy erre a célra szánt autóba; a mosáshoz lemegyünk az alagsorba; a fúrógépet pedig nem vesszük meg, hanem egyszerűen kölcsönözzük valahonnan. Ahhoz viszont, hogy ez működni tudjon, néhány alapfeltételre szükség van: legyen elég kicsi a művelet „tranzakciós költsége”; vigyázzunk a használat során a tárgyakra úgy, ahogyan azt a sajátunkkal tennénk; a megosztással kapcsolatos haszon ne koncentrálódjon és tudjuk elengedni a tulajdonlással járó szimbólumokat. Két olyan szolgáltatás, amelyről mindenkinek a megosztáson alapuló gazdaság jut az eszébe, az Airbnb vagy az Über – az ökológiai közgazdászok nagyrésze szemében – erősen félresiklott próbálkozásnak tűnik a társadalmi és környezeti igazságosság tekintetében. Van-e mégis létjogosultsága? A megosztáson alapuló gazdaságról beszélget Köves Alexandra Tóth Gergellyel, a Kaposvári Egyetem tanárával.

Röpködnek körülöttünk az új fenntarthatósági irányzatok: körforgásos gazdaság, szolgáltatói gazdaság, ipari ökológia. Nehéz kiigazodni azon, hogy ezek mikor és milyen körülmények között vezetnek valódi, erős fenntarthatósághoz. Miről is szólnak ezek a fogalmak és hogyan mutatnak a fenntarthatóság irányába? Erről beszélget Tóth Gergellyel, a Kaposvári Egyetem tanárával Köves Alexandra. A körforgásos gazdaság fogalma egyre többször bukkan fel a fenntarthatósággal kapcsolatban mind a tudományos szakirodalom, mind a szakpolitikai elképzelések, mind a felelős vállalati irányítás diskurzusaiban. Sokan csak az újrahasznosítás egy divatosabb megfogalmazását látják benne, holott sokkal több van benne, minthogy a vállalat egyszerűen megoldja a termékében meglévő nyersanyag újrafeldolgozását. A „bölcsőtől a bölcsőig” elképzelés érinti a termék élettartamát és használhatóságát éppúgy, mint az alapanyagok körforgását. Azonban az entrópia növelésének elkerülése érdekében nem mindegy az sem, hogy mi és miért forog ebben a körben. A szolgáltatói gazdaság ugyanakkor egy olyan „ügyközpontú” vagy „megoldásközpontú” megközelítés, amikor nem egy termék gyártására összpontosít egy cég, hanem egy társadalmi problémára, szükségletre szállít megoldást. Ehhez viszont át kell értelmeznünk például a szükségleteinket: nem mosógépre van szükségünk, hanem tiszta ruhára; nem villanykörtére, hanem fényre; nem gyógyszerre, hanem egészségre. Ebben az adásban ezekről a fogalmakról beszélget Köves Alexandra Tóth Gergellyel, a Kaposvári Egyetem tanárával.

Herman Daly, az ökológiai közgazdaságtan egyik szellemi atyja azt mondja, hogy „A növekedés azt jelenti, hogy nagyobbak leszünk, a fejlődés pedig azt, hogy jobbak.” Mi történik, ha egy cégtulajdonos úgy dönt, hogy neki már van elég, és sokkal inkább egy felelős vállalatot szeretne, mint egy növekedőt? Lesokkolja a kollégáit. És utána? Tóth Gergellyel, a Kaposvári Egyetem tanárával, a Valóban Felelős Vállalat könyv szerzőjével beszélget Köves Alexandra. Amikor valaki egy bonyolult témában leegyszerűsített listákkal találkozik, jogosan lehet szkeptikus. Nehéz is öt alapelvben összefoglalni azt, hogy mi különböztet meg egy vállalatot egy Valóban Felelős Vállalattól. Mégis – hiába nem teljes, vagy vitatható egy-egy pontja – egy ilyen lista elindíthatja a gondolkodást a megoldás irányába. Egyre több cégtulajdonos, cégvezető és munkavállaló szembesül azzal, hogy a profit maximalizálása és a vállalat pénzügyi stabilitása már nem elégíti ki, a fejlődés egy más értelmezését is szívesen bevinné a működésbe. Azonban még egyáltalán nem egyértelmű, hogy ez milyen irány lehet, és azt hogyan tudja kommunikálni a külső és belső érintettek felé. A Valóban Felelős Vállalat öt alapelve érinti a térbeliséget, az elosztást, az ökonomizmus meghaladását, az ideális méret egyensúlyát, és persze azt, hogy a termék legyen abban a 20(!) százalékban, aminek helye van egy fenntartható világban. Ebben az adásban erről beszélget Köves Alexandra Tóth Gergellyel, aki a 25 éves KÖVET Egyesület berkein belül már jó néhány ilyen vezetővel találkozott.

A zöld átmenetben – vagy annak hiányában - úgy tűnik, hogy mindenki a másikra mutogat: az egyének a cégektől várják a fenntarthatóságot, a cégek pedig az egyéni fogyasztók igényeire hivatkoznak. Júliusban az egyéni fogyasztásról szóltak az adások, augusztusban pedig a vállalati felelősség kerül terítékre, amikor Tóth Gergely, a Kaposvári Egyetem tanára és a KÖVET Egyesület elnöke beszélget Köves Alexandrával. Az ökológiai közgazdaságtan egyik alapvetése, hogy a gazdaság és annak szereplői szorosan beágyazódnak a társadalomba és az ökológiai környezetbe, így nem tekinthetik magukat ezektől a rendszerektől független szereplőnek. Azonban a piaci-liberális érvelésben egy vállalatot a piac szereplőjeként önmagában kell értelmezni, és bízni abban, hogy a piac és az önérdekkövetés összhangba kerül a környezeti és társadalmi érdekekkel. Ennek a folyamatnak gyenge jeleként értelmezhetjük a társadalmi felelősségvállalás (CSR) burjánzó lózungjait. De vajon ezek már helyes irányba mutatnak, vagy a szakirodalomban egyszerűen csak „greenwashing”, azaz fenntarthatatlan folyamatok zöldre festéseként értelmezhetjük őket? A piaci megközelítést szimbolikusan mutatja meg a „korlátolt felelősségű társaság” kifejezés is, ahol ez a korlátoltság azt is jelenti, hogy egy vezető mások erőforrásaival sáfárkodik úgy, hogy annak felelőssége vagy épp felelőtlensége nem veszélyezteti a sajátját. Meghaladható-e ez a gondolkodás? Ebben az adásban erről beszélget Köves Alexandra Tóth Gergellyel, a Kaposvári Egyetem tanárával.

Most még hatalmas különbség van a jelenlegi életmódunk és a között az életmód között, amely lehetővé tenné, hogy a globális felmelegedés a megcélzott másfél fokos emelkedésen belül maradjon. Ebben az adásban Köves Alexandra Vadovics Edinával, a GreenDependent Intézet szakmai vezetőjével beszélget arról, hogy mi is az a másfél fokos életmód, ami lehetővé tenné, hogy a klímacélokon belül maradjon. Mára már csak a legelvetemültebb klímatagadók kérdőjelezik meg, hogy a globális felmelegedés folyamatát meg kell állítanunk. Az ENSZ klímaszervezetének (IPCC) kimutatása szerint az iparosítás előtti időkhöz képest közel 1 fokkal nőtt a Föld hőmérséklete, és jelenleg évtizedenként 0,2-0,3 fokkal növekszik. A másfél fok elérése után azonban már olyan instabilitást érhet el a rendszer, hogy a tudósok sem tudják megjósolni, hogy annak milyen hatása lesz a földi életre. Így hozzávetőlegesen egy, maximum két évtizede maradt az emberiségnek arra, hogy oly mértékben csökkentse a szén-dioxid-kibocsátását, hogy esélye legyen megállítani legalább az emberi tevékenység okozta felmelegedést. Ez a célkitűzés azonban lehetetlen anélkül, hogy változtatnánk az életmódunkon. Kutatások szerint a leggazdagabb országoknak személyenként átlagban meg kellene felezniük a szén-dioxid-kibocsátásukat, de még a nem túl gazdag Indiának is csökkentenie kellene. Köves Alexandra Vadovics Edinával arról beszélget, hogy mi férne bele a másfél fokos életmódba, és ez milyen lemondásokkal vagy éppen lehetőségekkel jár? Egyáltalán elérhető ez egyáltalán, és ha igen mit kell tenni ennek érdekében egyéni és kollektív szinten?

Egyéni ökológiai lábnyomunk legnagyobb része három területen adódik össze: az étkezés, a háztartási energiafelhasználás és az egyéni mobilitás. Ugyanakkor éppen a közlekedés területén tűnik úgy – talán egy kicsit álnyugalomba ringatva magunkat – hogy a technológiával létrejöhetnek olyan megoldások, ahol az életmódunk megváltoztatása nélkül tudjuk a fenntarthatóságot elérni. Tényleg megmentenek majd bennünket az elektromos autók és rollerek? Erről beszélget Köves Alexandra Lukács Andrással, a Levegő Munkacsoport elnökével. A fenntarthatósággal kapcsolatos technológiai optimizmusunk a közlekedés területén azt sugallja nekünk, hogy a fenntarthatóság elérhető közelségben van. A technológiai fejlődés létrehozza az elektromos autókat; új közlekedési eszközöket; és szintén a technológiai megoldások azok, amik lehetővé teszik, hogy a mobilitásunk eszközeit ne feltétlenül tulajdonoljuk, hanem megosszuk egymással. Ugyanakkor rendszerszintű változások nélkül aligha lehet elképzelni a mobilitással járó ökológiai lábnyomunk csökkenését. Ez viszont számos életterületen változásokat generálhat úgy, hogy az emberiség nagy része egyéni szabadságának szimbólumaként éli meg az utazást akár helyben, akár hosszabb távokon. Ebben az adásban Köves Alexandra arról beszélget, hogy milyen egyéni és kollektív változásoknak kell bekövetkezni a közlekedésben, a várostervezésben, a turizmusban és az életmódban ahhoz, hogy a fenntarthatóság elérendő közelségbe kerüljön.

Az élelmiszerfogyasztás egy ember ökológiai lábnyomának jelentős részét teszi ki. A globális élelmiszertermelés jelentősen hozzájárul a klímaváltozáshoz és a biodiverzitás csökkenéséhez. A kutatások szerint önmagában a marhahús fogyasztásának csökkentése már jelentős nyereségekkel járna. Csakhogy az egyáltalán nem biztos, hogy például a magyar népesség nagy része szeretne lemondani a húsfogyasztásról. Akkor viszont mit lehet tenni? Erről beszélget Köves Alexandra Benedek Zsófiával, a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont tudományos munkatársával. Ha valaki elgondolkozik azon, hogy a jelenleginél fenntarthatóbban kezd el élni, biztosan eszébe jut, hogy valamit változtat az étkezésén. Tavaly az ENSZ klímajelentése is felerősítette azt az üzenetet, hogy már csak a WHO által egészségesnek tartott étrendre történő áttérés is jelentős hozadékokkal járna a környezetterhelés csökkentése tekintetében, és itt még csak az egészségünkről beszélünk. A magyar köztudatban azonban a fenntartható étkezés úgy jelenik meg, ami kötelezővé teszi a szalámiról történő lemondást. És míg valóban a vegán életmód lenne a legkevésbé környezetterhelő, azért a spektrumon még vannak közbenső lépések. Az állati eredetű kontra növényi táplálék vitán túl pedig még olyan szempontok is sokat jelenthetnek, mint a tenyésztés vagy termesztés körülményei; a szezonalitás; vagy az előállítás helyszínének közelsége. Ráadásul külön érdekesség, hogy Közép-Kelet Európának a fenntartható étkezés tekintetében még helyzeti előnye is van a nyugatabbra fekvő országokhoz képest. Ebben az adásban Köves Alexandra Benedek Zsófiával beszélget többek között otthon tenyésztett disznókról, flexitariánus diétáról és háztetőkön lévő permakultúráról…

Adott egy rendkívül környezetszennyező és társadalmilag igazságtalan, nagymértékben globalizált iparág: a divatipar. Ugyanakkor szintén adott egy, az egyén identitását komolyan befolyásoló szükséglet: a ruházkodás. A kettő metszéspontjában pedig nagyon jól kirajzolódik a fenntartható fogyasztás minden összefüggése és megválaszolatlan kérdése. Ezekről beszélget Köves Alexandra Mengyán Eszter újságíró bloggerrel, a Holy Duck alapítójával és szerkesztőjével. A fenntartható divatot tekinthetjük akár a fenntartható fogyasztás állatorvosi lovának. Keveseknek kérdés, hogy a globális divatipar hatalmas környezetterheléssel és a nyugati világban túlfogyasztással jár. Ugyanakkor a divathoz kötődően nemcsak az alapvető szükséglet jelenik meg. Az öltözködés éppen azért neuralgikus pont, mert nagyon fontos üzeneteket hordoz az egyénről. Vajon azt kell megváltoztatnunk, hogy ne hordozzon üzenetet, és ne legyen fontos a külső (ahogyan azt a zöld mozgalmak nagyrésze hirdeti), vagy éppen azt, hogy még több üzenetet hordozzon az egyéniségünkről és az értékrendünkről? A divatipar ugyanakkor nem csak környezeti, hanem társadalmi igazságosság tekintetében is problémás, és itt nem csak a bangladeshi varrónők helyzetéről érdemes gondolkodni. A jómódúak megtehetik, hogy ún. kapszulagardróbot hoznak létre, és néhány minőségi darabból állítják össze a ruhatárukat, de a legszegényebbek csak olyan olcsó ruhát tudnak megvenni, ami viszont szinte azonnal tönkre is megy. Köves Alexandra beszélgetése Mengyán Eszterrel lehet, hogy több kérdést vet fel, mint megoldást, de ha valaki szeretné megérteni a fenntartható fogyasztás összefüggéseit, akkor ez a félóra nem lesz elfecsérelt idő.

Júliusban gyakran elő szokott jönni a fenntartható fogyasztás témája. A Zöld Egyenlőség is ezzel foglalkozik ebben a hónapban, és első körben a magyar kutatások alapján azt járja körül Köves Alexandra Csutora Máriával, a Corvinus Egyetem tanárával, hogy miben tér el az anyagi jólét a szubjektív jólléttől, és van-e itt Magyarországon esélyünk beleférni a Föld eltartóképességébe. A Zöld Egyenlőség adásaiban sokszor felmerül az a téma, hogy a szükségleteink újraértelmezése sokat segíthet a gazdaság ökológiai korlátokon belül tartásához. Annak érdekében, hogy a fenntarthatóságot ne lemondásként éljük meg, érdemes azt is mérlegre tenni, hogy mit nyerhetünk egy környezetileg fenntartható és társadalmilag igazságos világgal. Ahhoz viszont, hogy észrevegyük azt, hogy mit nyerünk a változásokkal, a fogalmi rendszereinket is újra kell értelmeznünk. Nem véletlen tehát, hogy a fenntarthatósági párbeszédekben az anyagi körülményekre fókuszáló jólét helyett a szubjektív jóllét kerül középpontba. Ez viszont azt feltételezi, hogy az anyagi jólét egy bizonyos pont után elválik a szubjektív jólléttől, és már nem a több vezet a boldogságunkhoz. Hol lehet az a pont, ahol ez a kettő különválik? Vannak-e olyanok, akiknél az anyagi jólét csökkentése akár szubjektív jóllét növekedést is okozhat, és itt Magyarországon hogyan alakul a Föld eltartóképességén belüli egyéni ökológiai lábnyom a különböző társadalmi csoportokban? Ebben az adásban a magyarországi kutatások eredményei alapján Csutora Mária, a Budapesti Corvinus Egyetem tanára és Köves Alexandra ezekre a kérdésekre keresi a választ.

Júniusban a pénzügyek és a fenntarthatóság összefüggéseiről beszélgettünk. A téma utolsó adásában Köves Alexandra Sárdi Gábor közgazdásszal beszélget az alternatívákról, arról, hogy hogyan lehet a jelen paradigmáit meghaladni, és milyen eszközök vannak a kezünkben ahhoz, hogy tényleg tegyünk valamit egy másik típusú gazdasági és társadalmi működési rend létrejöttéért. A helyi és alternatív pénzek már megvalósult tapasztalatai segíthetnek ennek átgondolásában. A pénz jelenlegi körforgásában az emberek a közösségekben megkapják a pénzüket például fizetésben, amit aztán elköltenek egy boltban, ami nagy valószínűséggel egy tőlük távol eső bejegyzésű cég tulajdonában van, ami azt nem az elköltés helyszínén fogja újra befektetni, vagy elkölteni. Ezzel azonban nem az adott közösségben lévő pénz körforgását segítik. Ennek kivédésére szolgálhat például a helyi pénz. Ugyanakkor korábban a podcast sorozatban esett már szó a gazdaság relokalizációjának fontosságáról is, amelyet szintén előmozdíthatnak a helyi pénzek amellett, hogy befolyásolják az áruk tartósságát, a közösségi életet és a szakmák megbecsültségét is. De hogyan tudnának létrehozni ilyeneket például önkormányzatok? És mire szolgálnak a szívesség- és időbankok? A válságok során fel szoktak erősödni a helyi pénzzel kapcsolatos viták, és egyre több és több ilyen megoldás kezd el működni. Számíthatunk erre most is? Ezekről beszélget Köves Alexandra Sárdi Gáborral, a Pénz és Fenntarthatóság című könyv fordítójával és szerkesztőjével.

Mostanra már a főáramban is sokan felültek a fenntarthatóság vonatra, és akik még hisznek a piac mindenhatóságában azt mondják, hogy már egyszerűen a befektetéseknél kell megfogni azt, hogy mikor, mire és hogyan adunk pénzt és mit finanszírozunk. Ebben az adásban az etikus alapokról és a felelős befektetésekről beszélget Köves Alexandra Naffa Helenával, a Corvinus Egyetem adjunktusával. Ez az adás rendhagyó abban a tekintetben, hogy nem az ökológiai közgazdaságtan, hanem a főáram - befektetési logikán alapuló - fenntarthatósági törekvéseiről, az azokban rejlő lehetőségekről, és korlátokról beszélget Köves Alexandra Naffa Helenával, a Corvinus Egyetem adjunktusával. A vállalatok felelősségének előmozdítása érdekében jöttek létre például az ún. etikus alapok, és ilyen célja van az ún. ESG-nek, amely elvileg a pénzügyi megtérülésen felül vizsgálja a környezeti, társadalmi és szabályozási hatásokat is. Hogyan működnek ezek a befektetési alapok? Mi biztosítja, hogy itt a tényleges hatást valóban előrébb sorolják, mint a részvényesi nyereségeket? A beszélgetésből kiderül, hogy valóban lehetséges-e a piaci logikán belül átalakítani azt, hogy a vállalatok ne csak a saját haszonmaximalizálásukat tartsák szem előtt, hanem rákényszerüljenek a felelős működésre. Hogy mennyire, azt már a hallgatók maguk tudják eldönteni…

Ebben az adásban a pénz létrejöttéről, a hitelezés rendszeréről, és az adósság fenntarthatóságra gyakorolt hatásairól beszélget Köves Alexandra Róna Péter közgazdásszal. Kevesen tudják, hogy minden új pénz, ami a gazdaságban létrejön igazából adósságként jön létre. Azonban a kamatos kamattal ellátott adósság visszafizetése az egyik legkomolyabb kényszerítő erő a gazdasági növekedés mögött úgy, hogy sem környezeti, sem társadalmi fenntarthatóságot nem hoz létre… Ritkán gondolkozunk a pénzről úgy, hogy az a legelvontabb társadalmi konstrukció, tulajdonképpen egy elvi megállapodás emberek között. Valódi értéke nincs, úgy viselkedik, ahogyan mi viselkedünk körülötte. Jelenleg a jegybankok a semmiből hozzák létre a pénzt, amelyet a kormányok adósságaként könyvelnek le, majd a magánbankok egy bizonyos százalék tartalékba helyezése mellett, annak sokszorosát adhatják ki kamattal ügyfelek részére hitelként. Így a forrásként funkcionáló pénz a kormány adóssága, a gerjesztett tovagyűrűzése pedig a bankok ügyfeleinek adóssága lesz. Így viszont olyan gazdasági növekedésre van szükség a visszafizetéshez, amely nem csak a környezeti, de a társadalmi fenntarthatóságot is veszélyezteti. Ha viszont a pénz működése mögött semmi fizikai törvényszerűség nincsen, a gondolkodásmódunk változtatásával egészen új intézmények létrehozása is lehetővé válna. Van kiút ebből a globális adósságcsapdából? Többek között erről beszélget Köves Alexandra Róna Péter közgazdásszal.

Az alternatív fenntarthatóságra törekvő gazdasági irányzatok nagyrésze egyetért azzal, hogy a jelenlegi pénzügyi rendszereink átalakítása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy környezetileg és társadalmilag is igazságosabb rendszert építsünk. A hónap témájához ez az adás elméleti felvezetőként szolgál, ahol Köves Alexandra Havran Dániellel, a Corvinus Egyetem docensével beszélget a pénz különböző funkcióiról. A beszélgetés során pedig felsejlik az, hogy ezek a funkciók hogyan befolyásolják a fenntarthatóságot. Már Arisztotelész is megkülönböztette az oikonomia és a krematisztika területeit: míg az előző a szükségleteink kielégítésére vonatkozó gazdasági tevékenységek rendszere, addig a másik a pénzzel való foglalatoskodás. Ma úgy tűnik, mintha ez a kettő már egyáltalán nem lenne szétszálazható. A pénz elvileg akkor működik jól, ha akadálytalanul áramlik és olajozza mindazt, amit a szükségletek kielégítéséért teszünk, azonban ma már a pénz ezt a funkcióját rendkívül torz formában látja el. Ebben az adásban a pénz három alapfunkciójáról beszélgetünk: az értékmérés, a cserefunkció és a felhalmozási funkció. Szóba kerül többek között, hogy miért van értéke egy ritka bélyegnek és miért nincs a tiszta levegőnek; mi köze a New York-i yuppie-knak az afrikai búza árához; és hogyan válik hatalmi funkcióvá az, hogy a pénz megtartja az értékét, míg az áruval kereskedők egy részének szembe kell nézni a portékája romlandóságával. És persze kiderül az is, hogy a kamat és a kényszerű gazdasági növekedés között mennyire szoros is az összefüggés.

A képviseleti demokrácia válsága egyre egyértelműbb mindenki számára nem csak itthon, de a világ legkülönbözőbb pontjain. Ugyanakkor egy olyan jelentős fenntarthatósági átmenet, amiről az ökológiai közgazdaságtan beszél széleskörű társadalmi párbeszéden kellene alapuljon. De hogyan lehet a demokráciát demokratizálni? Köves Alexandra Takács-Sánta Andrással, az ELTE Humánökológia mesterszak igazgatójával arról beszélget, hogy milyen lenne a decentralizált, közösségi döntéshozatalra épülő részvételi, deliberatív demokrácia. A mostani képviseleti demokráciákban a felelősség és a döntések következményeivel történő együttélés egyre távolabb kerül a döntéshozatal szintjeitől: akik döntést hoznak egyáltalán nem „elszenvedői” a döntéseknek. A deliberatív demokrácia arról szól, hogy az állampolgároknak eszközöket és lehetőségeket adunk a kezükbe, hogy konkrét döntésekről párbeszédet folytathassanak. Nálunk fejlettebb demokráciákban ezekkel az eszközökkel már elkezdtek élni, és itthon is elindultak kezdeményezések, amelyek ebbe az irányba mutatnak. De hogyan lehet az állampolgárokat képessé tenni arra, hogy részt tudjanak venni a közösségi döntéshozatalban? És ha a részvételi döntéseknél nem is maga a konszenzus a fontos, akkor mi? Egy olyan társadalomban, ahol mindenki ahhoz szokott hozzá, hogy a főnök megmondja a tutit, mi hozhatja el ezt a szemléletváltozást?

A mostani gazdasági válságban sokszor jön elő az a kérdés, hogy mennyire fogja ez a helyzet a globalizáció folyamatát befolyásolni. Sajnos egy egészségügyi válság kellett ennek a kérdésnek a felvetéséhez, pedig az ökológiai válsággal foglalkozó tudósok évtizedek óta hívják fel a globalizáció árnyoldalaira a figyelmet. Ebben az adásban ezt a témát járja körül Köves Alexandra Takács-Sánta Andrással, az ELTE Humánökológia mesterszak igazgatójával. Mérő László az egyik könyvében úgy fogalmaz, hogy annak, hogy a globalizáció ellen harcolunk körülbelül annyi értelme van, mint a genetikai kód ellen harcolni azért, mert léteznek szúnyogok. Azonban a koronavírus is rámutatott arra, amit a zöldek már nagyon régen mondanak: a globális gazdasági rendszerek kitettek, a károk és hasznok időben és térben elválnak egymástól, és egy ilyen helyzetben ellenállóbbak és igazságosabbak lennének azok a gazdasági tevékenységek, amik a termelést és a fogyasztást egymáshoz jóval közelebb hozzák. A glokalizáció szó miatt lehet, hogy Kazinczy Ferenc és Grétsy László közösen jajdulnak fel, ugyanakkor jól mutatja, hogy a relokalizációt globális közösségek hálózataként – a globális szolidaritás megtartása mellett – érdemes elképzelni. Milyen iparágakban lehetséges ez? Milyen és mennyi identitása kell legyen egy embernek egy ilyen világban? És tudunk-e banánt enni egy glokalizált gazdaságban?

Az egyik legerősebb konszenzusnak tűnik a zöld mozgalmak között, hogy az ökológiai váltásban hatalmas szerepe lehet az alulról jövő kezdeményezéseknek, és a közösségek erejének. De miért is? Fel lehet-e skálázni azokat a jó példákat társadalmi szintekre, amik közösségi szinteken történnek? És a közlegelők tragédiájában vagy komédiájában higgyünk? Ebben az adásban ezt a témát járja körül Köves Alexandra Takács-Sánta Andrással, az ELTE Humánökológia mesterszak igazgatójával. A Zöld Egyenlőség podcast májusi témája a közösségek szerepe egy fenntarthatósági átmenetben. Az eddigi adásainkban végig kitartottunk amellett, hogy az ökológiai fordulat leginkább egy széles társadalmi párbeszéd és összefogás nyomán alakulhat ki és - míg nagyon szép lenne, ha ez egy felülről támogatott folyamat lenne – valószínűbb, hogy alulról jövő, decentralizált kezdeményezések intézményesülése nyomán fog létrejönni. Ebben azonban rendkívül nagy szerep kell, hogy jusson a közösségeknek. Egyáltalán mit értünk ebben a kontextusban közösség alatt és mik azok a szerepek, amik által a közösségek erősödése tenni tud a fenntarthatóságért? Ezenfelül sok ökológiai közgazdász a közösségi tulajdonlásban és az egyéni hozzáférésben látja a megoldást egy sor környezeti probléma, és a fogyasztáscsökkentés tekintetében. Azonban ilyenkor a leggyakoribb ellenérvekben Garrett Hardin, amerikai ökológus a közlegelők tragédiájának példáját szokták felhozni. Takács-Sánta András viszont a Közlegelők komédiájáról írt könyvet…

Gyakran halljuk, hogy a helyi gazdaságfejlesztés célja a helyben élők helyzetének javítása. A szlogeneken túl viszont ehhez tudnunk kellene, hogy milyen összetevői vannak egy helyi közösség jól(l)étének. Ebben az adásban Köves Alexandra a képességszemlélet logikája mentén beszélget arról Gébert Judittal, hogy hogyan alakulhatna át a helyi gazdaságfejlesztésről alkotott képünk, ha mind a környezeti, mind a társadalmi fenntarthatóságot figyelembe szeretnénk venni. A Zöld Egyenlőség májusi témája a Közösségek szerepe egy fenntarthatósági átmenetben. Az előző adásban megismerkedtünk Amartya Sen képességszemléletével, ami röviden arról szól, hogy a társadalmak arról hoznak döntést, hogy a közösség tagjainak milyen szabadságokat, lehetőségeket és képességeket akarnak biztosítani és utána gondolják át azt, hogy ezt milyen eszközökkel lehet valóban mindenkinek elérhetővé tenni. Ez a megközelítés sokkal inkább a jóllétet helyezi a középpontba, és arra fókuszál, hogy az emberek ténylegesen milyen életet tudnak élni; milyen számukra értékes tevékenységekhez, erőforrásokhoz van hozzáférésük. Egy magyar kutatás – a magyar helyi gazdaságfejlesztések példáinak vizsgálata után - ennek a megközelítésnek a fényében fektette le, hogy hogyan is nézhetne ki a helyi gazdaságfejlesztés a képességszemlélet alapján, és értékeli ki később a jelenlegi helyzetet ehhez képest. De milyen is lenne egy olyan társadalomban élni, ahol a haszonelvűséget felváltja egy olyan párbeszéd, amely egy főtér átalakításakor először arról egyeztet, hogy azt a főteret a helyiek mire is szeretnék használni...?

Május hónap témája a Közösségek szerepe egy fenntarthatósági átmenetben és első megközelítésben talán furcsának tűnhet, hogy a téma felvezetéseként egy rendkívül érdekes igazságosságelméletről, Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász képességszemléletéről beszélget Köves Alexandra Gébert Judittal, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusával. Azonban a főáramú közgazdaságtan haszonelvűségét is éppen úgy megalapozzák társadalomelméleti irányzatok, így azok meghaladásához is szükség lehet a filozófiára… Mindig azt gondoljuk, hogy az elméleteket meg az igazságról szóló vitákat jobb, ha meghagyjuk a filozófusoknak. Ugyanakkor nagyon is fontos mondanivalót hordoznak például a különböző morálfilozófiai irányzatok vagy a társadalmi döntéseket befolyásoló igazságosságelméletek, hiszen a világról és az abban uralkodó rendről szóló gondolkodásunkat nagyban befolyásolják. A képességszemlélet szerint egy társadalom jólléte abban mutatkozik meg, hogy a közösség tagjai ténylegesen milyen életet tudnak élni, azaz milyen számukra értékes tevékenységekre van valós lehetőségük, képességük. Sok ökológiai közgazdász számára meghatározó a képességszemlélet, mert egyrészt alternatívát nyújt a főáram utilitartista megközelítéseivel szemben, másrészt mankókat ad arra vonatkozóan, hogy hogyan gondolkozhatunk a közösségekről, a közösségek vagy a társadalmak javairól vagy azok elosztásáról.

A mostani válság rámutat arra, hogy mennyire instabil és igazságtalan a munkaerőpiacunk. Nem véletlen, hogy ebben a helyzetben felerősödtek azok a hangok, amelyek a feltétel nélküli alapjövedelem valamely formájában látják a megoldásokat. Ebben az adásban Köves Alexandra Gébert Judittal, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusával beszélget erről a rendkívül izgalmas, előremutató, ugyanakkor megosztó és ellentmondásos eszközről és annak fenntarthatósági átmenetekben betöltendő szerepéről. A Zöld Egyenlőség podcast áprilisi témája a munka fogalmának újraértelmezése az ökológiai közgazdászok szemszögéből. A koronavírus miatt létrejött válságban szembesülhetünk mindazzal, ami miatt a munkaerőről az árupiacokhoz hasonlóan gondolkozni egyszerűen nonszensz. Azok az állások, amelyekre még a legnagyobb válság közepette is szükségünk van, alulfizetettek; ugyanakkor sokan egyik napról a másikra maradhatnak egyetlen tollvonással védőháló nélkül. A Feltétel Nélküli Alapjövedelemre vagy Alapjuttatásra (a kettő közötti különbségről beszélünk az adásban) lehet tekinteni a technológiai fejlődésből adódó termelékenységi növekedés újraelosztásának szemszögéből is, azonban az ökológiai közgazdaságtan logikájában talán mégis a munka újraértelmezésének egyik eszközeként jelenik meg. De milyen szerepet játszhat az FNA a fenntarthatósági átmenetekben az ökológiai közgazdaságtan megközelítésében? Miért legyen feltétel nélküli? Miért legyen alapjövedelem? Vagy miért inkább alapjuttatás… És milyen forrásból lehetne ennek a költségét egyáltalán finanszírozni?

Ha egy fenntarthatóbb és igazságosabb világot szeretnénk létrehozni, radikálisan át kell értelmeznünk azt, ahogyan a munkáról gondolkodunk. De milyen lenne a munka ideális világa? Milyen az értelmes, pszichésen támogató, tisztes munka, amelyet az „integrált, kiegyensúlyozott” ember végez? Ebben az adásban Köves Alexandra Csoba Judittal, a Debreceni Egyetem tanárával beszélget ezekről a kérdésekről. A Zöld Egyenlőség podcast áprilisi témája a munka fogalmának újraértelmezése az ökológiai közgazdászok szemszögéből. Polányi Károly, világhírű magyar társadalomtudós már a múlt század közepén beszélt az ún. szubsztantív gazdaságról, amelyben nem a szűkösségre építünk, ahogyan azt a piaci logika teszi, hanem egyszerűen a szükségletek normális kielégítését tartjuk szem előtt az ökológiai és társadalmi korlátok tiszteletben tartása mellett. Ebben a megközelítésben a munka nem kizárólag a gazdaságilag értelmezhető hozzáadott értékre épít. De milyen lenne az ideális munka Polányi világában? Mások az értelmes munkáról beszélnek azon a ponton, ahol a személyes fejlődésünk a társadalmi hasznosságunkkal találkozik. Így az értelmes munkába fizetett és fizetetlen munkák is beletartoznak, és természetesen munkaként tekintünk az önellátáshoz kapcsolódó tevékenységekre, az ápolásra, a közösségi munkára, de még a közösségi döntésekben való részvételre is. Ez pedig nagyban átfed azzal, ahogyan a pszichológusok a „jó munkát” definiálják, amely hozzátesz a jóllétünkhöz és nem elvesz belőle…

Mind a környezetünk, mind a saját jóllétünk érdekében, valamint a technológiai fejlődésünk fényében is érdemes meghaladni a „munka társadalmának” elavult mantráit és újragondolni azt, hogy mit, hogyan és miért dolgozunk. Ebben az adásban Köves Alexandra Csoba Judittal, a Debreceni Egyetem tanárával beszélget arról, hogy a munkaidőn túl a munka fogalmának átalakításával hogyan lehet elmozdulni egy igazságosabb társadalom felé. A Zöld Egyenlőség podcast áprilisi témája a munka fogalmának újraértelmezése az ökológiai közgazdászok szemszögéből. Annak érdekében, hogy megújíthassuk a munkáról való gondolkodásunkat, szükség van arra is, hogy megnézzük milyen fejlődésen ment keresztül a munka fogalma, és hogyan tudjuk megérteni a munkához való viszonyunkat annak érdekében, hogy a környezeti problémákkal is hathatósan szembe tudjunk nézni. Ki tudunk-e lépni a „munka társadalmából” vagy elengedjük-e a protestáns munkaetikát? Vagy lehet, hogy a protestáns munkaetikát félreértelmeztük eddig is? A munkaerő-piac, mint fogalom nem is annyira régi, mint amilyen erősen beágyazott a gondolkodásunkba. Az ökológiai közgazdászok viszont foggal körömmel ragaszkodnak ahhoz, hogy meg kell haladnunk a piaci gondolkodást annak érdekében, hogy környezetileg és társadalmilag is fenntarthatóbb világot teremtsünk. Mi a nehézsége annak, ha az emberi munkaerőre a kereslet-kínálat bűvkörén belül ugyanúgy gondolkodunk, mint az árupiacról? Hogyan létezik az, hogy csak azt a munkát tekinti a társadalom valóban munkának, ami ún. termelékenységgel jár?

Az ökológiai közgazdaságtanban a fenntarthatósági átmenetek egyik fontos eszközének tekintik a munkaidő-csökkentést, azt feltételezve, hogy ezzel nem csak az észszerűtlen fogyasztási szinteket lehet visszafogni, de a jóllétet érintő előnyök bőven kompenzálnák az anyagi fogyasztás csökkenésével járó veszteségeket. Ebben az adásban ezt a témát járja körül Köves Alexandra Antal Miklós ökológiai közgazdásszal. A Zöld Egyenlőség podcast áprilisi témája a munka fogalmának újraértelmezése az ökológiai közgazdászok szemszögéből. A jóléti államokban létezik egy önerősítő folyamat: minél többet dolgozunk, annál többet fogyasztunk; és minél többet fogyasztunk, annál többet dolgozunk, hiszen az új fogyasztási szinteket fenn kell tartanunk. Időnként már nem azért hozunk létre új munkahelyeket, mert azok valóban hozzájárulnak a szükségleteink kielégítéséhez, hanem azért, mert a munka társadalmában ez az egyetlen, amellyel a létünket fenntarthatjuk és a társadalmi státuszunkat bebiztosíthatjuk. Így viszont olyat is termelünk, aminek már nem sok köze van a szükségleteinkhez, viszont terheli a környezetünket. A munkaidő csökkentésével a feltételezések szerint az anyagi szükségletek úgy tudnának csökkenni, hogy a jóllétet nagymértékben befolyásoló egyéb szükségletek kerülnek előtérbe. Manfred Max-Neef kilenc alapvető szükségletet azonosított: létfenntartás, védelem, szeretet, megértés, részvétel, tétlenség, alkotás, énazonosság, szabadság. A szabadidő kérdésköre a kilencből ötöt érint: szeretet, megértés, részvétel, tétlenség, alkotás…

Sokan sokféleképpen gondolkoznak arról, hogy milyen összefüggés van a technológia, a fenntarthatóság és a munka között. Vajon egy fenntartható világban arra használjuk a technológiát, hogy kevesebbet dolgozzunk, vagy arra, hogy többet? Erről beszélget Köves Alexandra Bajmócy Zoltánnal. A Zöld Egyenlőség podcast márciusi témája azt járja körbe, hogy a technológia inkább megváltó vagy inkább megváltandó szerepben tetszeleg az ökológiai közgazdászok szemszögéből. Vannak olyan elképzelések, amik azt mondják, hogy egy fenntartható világban több lesz a munka, mert az energiát elkezdjük rendkívül megbecsülni (vagy nagyon drága lesz), és így már nem fog a robottal történő tehénfejés annyira vonzónak tűnni. Ugyanakkor a másik megközelítés az, hogy a robotika fejlődésével az emberek egyszerűen képesek lesznek kevesebbet dolgozni és mással foglalkozni. A modernizáció ez utóbbira épít: a gépek elvégzik helyettünk a kemény munkát. De miért hagyja ki ebből a logikából a hatalmi viszonyokat? A „nagy léptékű”, nagyon drága, robotizált technológián alapuló termelésnek van egy nagyon valószerű következménye: megváltoztatja a tőke/munka jövedelmek arányát és folyamatosan fokozza a társadalmi egyenlőtlenségeket. Milyen körülmények között lenne mindenkinek esélye kreatívabb munkát végezni a jövőben?

Köves Alexandra arról beszélgetett Bajmócy Zoltánnal, hogy milyen összefüggések vannak a technológiai fejlődés és a társadalmi fenntarthatóság vagy éppen fenntarthatatlanság között. Vajon milyen az a technológia, amely egyszerre támogatná a környezeti és társadalmi fenntarthatóságot? A Zöld Egyenlőség podcast márciusi témája azt járja körbe, hogy a technológia inkább megváltó vagy inkább megváltandó szerepben tetszeleg az ökológiai közgazdászok szemszögéből. Ivan Illich, osztrák filozófus vezette le, hogy valójában egy 100 km/órával közlekedő autó kb. 5 km/órával megy, ha figyelembe vesszük azt is, hogy mennyit kell a megvásárlásáért és fenntartásáért dolgozni. Ráadásul minél kisebb keresetű valaki, annál rosszabb ez az arány. Napjainkban a társadalmi viszonyokat a technológia nem csak leképezi, de a legfontosabb közvetítőjeként is szolgál. Az információs piac ráadásul olyan tőkét ad kevesek kezébe, amely megfelelő közösségi kontroll nélkül nem feltétlenül szolgálja a társadalmi fenntarthatóságot. A tudás monopolizációja és privatizációja a társadalmi igazságosság ellen hat, így nem véletlen, hogy az alternatív technológiai megoldásokban gondolkodó mozgalmak törekvéseinek középpontjában a nyílt hozzáférésű tudás; valamint a technológia decentralizálása és demokratizálása áll.

A végtelen technológiai optimizmusunk mellett is látszik, hogy amíg a technológia az egyik problémánkat megoldja, egy másikat létrehoz. Köves Alexandra Bajmócy Zoltánnal arról beszélget, hogy hogyan lehet erős fenntarthatósághoz vezető technológiai megoldásokat keresni a környezetünk érdekében. A Zöld Egyenlőség podcast márciusi témája azt járja körbe, hogy a technológia inkább megváltó vagy inkább megváltandó szerepben tetszeleg az ökológiai közgazdászok szemszögéből. Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a technológiai változásra, mint egy robogó gyorsvonatra: csak előre lehet menni, vagy esetleg tolatni, de ez utóbbit meg miért tennénk? Sokan a környezeti fenntarthatóság és a környezet kapcsolatát egy olyan problémának látják, amelyben a gyorsvonat tolatni kezd, és a low-tech megoldások kerülnek előtérbe. Ugyanakkor a technológiai megoldásaink nagyon komplex lenyomatot hordoznak magukon a társadalmi viszonyokról, az elképzeléseinkről, a vízióinkról. Így amikor elfogadjuk például a beépített elavulást, akkor azt a társadalmi képet fogadjuk el, amelyben ez egy tűrhető módszer. Ha azonban nem kizárólag a piacra hagynánk a probléma megoldását, akkor lehet, hogy egészen másként állíthatnánk a fenntarthatóság víziójának szolgálatába a technológiát. És innentől kezdve a kérdés már nem az, hogy a high-tech vagy a low-tech a fenntarthatóbb…

Amikor fenntarthatóságról van szó, magunkban sem bízunk annyira, mint amilyen vakon bízunk a technológia megváltó erejében. De vajon a technológiai optimizmusunk segít vagy ront a helyzetünkön? Ebben az adásban ezt a témát járja körül Köves Alexandra Bajmócy Zoltánnal, az SZTE docensével. A Zöld Egyenlőség podcast márciusi témája azt járja körbe, hogy a technológia inkább megváltó vagy inkább megváltandó szerepben tetszeleg az ökológiai közgazdászok szemszögéből. Az ökológiai modernizáció hívei azt hirdetik, hogy a technológia képes lesz megoldani a fenntarthatósági problémáinkat, hiszen képes lesz olyan hatékonyságot elérni, amellyel a fogyasztásunk és a környezeti terhelésünk elválik egymástól. Ebbe az irányba azonban egyelőre nem sok konkrét tapasztalat mutat. Georgescu-Roegen, az ökológiai közgazdaságtan egy jelentős képviselője az entrópia fogalmával hívta fel a figyelmet arra, hogy nem feltétlenül minden, amit előállítunk hasznos, ugyanakkor a környezetünk számára minden beavatkozásunk magasabb rendezetlenségi szintet hoz létre. Ezért érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mit és miért gyártunk. Elektromos borotvákat például azért, hogy gyorsabban borotválkozhassunk. Később viszont rászánjuk az időt arra, hogy dolgozhassunk az elektromos borotvák előállításáért, vagy azért, hogy megvehessük azokat…

Az ökológiai közgazdaságtan alapjairól beszélgetve korábbi adásainkban sok szó esett a főáram kritikájáról, ezen a héten már a lehetséges megoldásokat vázolja fel Köves Alexandra és Pataki György. Megtudjuk, mik azok az ügyetlen megoldások, és miért fontosak nekünk. Az ökológiai közgazdaságtanban nagy hangsúlyt helyeznek az úgynevezett relokalizációra, vagy ökolokalizációra, ami megpróbálja a fogyasztási és termelési láncokat lehetőség szerint minél kisebb körben tartani annak érdekében, hogy egyrészt a költségek és hasznok (azaz a gazdasági beavatkozások pozitív és negatív hatásai) ugyanannál a közösségnél jelentkezzenek, másrészt azért, hogy a gazdaság szervezése a lehető legnagyobb mértékben vegye figyelembe egy adott térség adottságait. Ez helyi megoldások globális hálózatát jelentené, azonban egy ilyen megközelítés más adórendszert és más politikai döntéshozatali rendszert is feltételez. Azt mondják, hogy „Amit nem tudsz mérni, azt nem tudod irányítani!” Felejtsük el teljesen a GDP-t? Mi a baj vele? Mit mér, és mit nem mér? Milyen alternatívák vannak? Ha ezeket tesszük a fókuszba, lehet elmozdulás?

Ebben az adásban a természet értékéről beszélget Köves Alexandra Pataki György ökológiai közgazdásszal arról, hogy mennyit ér egy pillangó. Vagy egy bengáli tigris. És persze arról, hogy lehet és persze szabad-e egyáltalán pénzbeli értéket rendelni az ökoszisztéma-szolgáltatásokhoz. Miért fontos ez nekünk? Tud-e és akar-e a világ azért fizetni, hogy egy hektár esőerdő értékét ne a fakivágás, hanem a szén-dioxid-megkötés határozza meg? Számos olyan projekt létezik, amelyek megpróbálják megbecsülni akár egy-egy fajnak a pénzbeli értékét. Egy európai kutatásban az ökoszisztémák és a biodiverzitás értékét próbálták meghatározni, és az egyik konklúzió az volt, hogy évi 45 milliárd dollár befektetéssel a védett területek megőrzésébe 5 billiárd dollárt lehetne ökoszisztéma-szolgáltatásokban nyerni, azaz majdnem százszorosa a megtérülés. Akkor miért nem fektet mindenki ebbe? Pataki György tagja volt az ENSZ biodiverzitással és ökoszisztéma-szolgáltatásokkal foglalkozó kormányközi tudományos egyeztető fórumának, az IPBES-nek. Miről szól ez a fórum, és mit ér el egyáltalán? És mi köze van az etikának mindehhez?

Ebben az adásban Köves Alexandra Pataki Györggyel beszélget arról, hogy hogyan gondolkodnak az ökológiai közgazdászok a fenntarthatóság fogalmáról, és miért rázza ki a legtöbbjüket a hideg a „fenntartható fejlődés” fogalmától. A fenntartható fejlődés kifejezést a 87-ben megjelent Brundtland-jelentés óta használjuk egyre elterjedtebben, olyannyira, hogy mára már a csapból is ez folyik olyanok szájából is, akik még véletlenül sem gondolják komolyan a fenntarthatóságot. Ennek a fenntarthatóságnak három pillérjét ismerjük: környezeti, társadalmi és gazdasági. Jól hangzik, de mégis az ökológiai közgazdászok felől sok kritika éri egyszerűen azért, mert olyan kompromisszumokból született, amelyek elhitetik velünk, hogy a szokásos üzletmenet mellett is lehet fenntarthatóságról beszélni. De hogyan lehet eltérően értelmezni a környezeti fenntarthatóságot? És mi az a társadalmi fenntarthatóság, és hogyan viszonyul a környezeti fenntarthatósághoz? Vannak ellentmondások? El lehet érni a kettőt egymás nélkül is? A gazdasági fenntarthatóság a fenntartható fejlődés trójai falova?

A Zöld Egyenlőség első fontos témája a bevezetés az ökológiai közgazdaságtanba. Ez a hónap hivatott arra, hogy bemutassa, egyáltalán micsoda az ökológiai közgazdaságtan, és hogyan határozza meg önmagát a főáramú közgazdasági paradigmákhoz képest. Ez a tudományterületeken átívelő kezdeményezés már több mint 30 éve intézményesült egy tudományos folyóirat és a nemzetközi tudományos társaság létrehozásával. Azonban a mára már klasszikusnak tartott „nagy öregek” mintha már a 70-es évek környékén előre látták volna, hogy miről fogunk 2020-ban lázasan beszélgetni: a kényszerű gazdasági növekedés logikája nem összeegyeztethető a környezet és a társadalom korlátaival. Ennek ellenére egy fél évszázad sem volt elég arra, hogy elmozduljunk erről a kényszerpályáról. Vajon miért? Ebben az adásban Köves Alexandra Pataki György ökológiai közgazdásszal beszélget az űrhajós- és a cowboygazdaság közötti különbségekről, az állandó állapotú gazdaság elképzeléséről és a növekedés határairól.

Elindul az Új Egyenlőség zöld podcastja. Az első adásban Pogátsa Zoltán beszélget a program indításának céljáról és körülményeiről Köves Alexandra ökológiai közgazdásszal, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatójával, aki a podcast szerkesztője és házigazdája lesz. Egyre többet hallunk a klímaváltozás kapcsán arról, hogy mi a fenntartható és mi nem. Azonban sokszor úgy tűnhet, hogy nincs lehetőség a jelenlegi gazdasági paradigmák mentén valódi megoldásokról beszélni. Ezzel szinte minden ökológiai közgazdász egyetért. Radikálisan meg kell kérdőjeleznünk minden olyan alapvetést, amelyet eddig megkérdőjelezhetetlennek gondoltunk annak érdekében, hogy valódi válaszokat találjunk az ember és környezete együttélésének jelenlegi problémáira. És amíg hajlamosak vagyunk néha a zöld megközelítéseket szembeállítani a szociáldemokrácia gondolatiságával, addig alaposabb áttekintés után arra kell rájönnünk, hogy a környezeti és társadalmi problémákat pontosan ugyanazok a megkérdőjelezhetetlennek tartott alapvetések generálják. Ez a podcast az ökológiai közgazdaság megközelítései mentén közérthetően szeretné az érdeklődőknek bemutatni azt, hogy hogyan lehetne újragondolni a gazdasági paradigmáinkat annak érdekében, hogy azok egy környezetileg és társadalmilag igazságosabb irányba mutassanak. Minden hónapban egy adott témát jár majd körül hetente különböző fókuszokkal (pl. technológia és fenntarthatóság kapcsolata; a pénzügyi rendszereink és a fenntarthatóság összefüggései; a fenntartható munka; fenntartható fogyasztás stb.) meghívott szakértőkkel.