Végigtekintettük a nyugati keresztény világ, tehát nagyjából Európa és Amerika művészeti értékeit, örökségét. A végén pedig álljon itt lezárásként egy személyesebb művészeti összefoglaló mindenről, ami esztétikus! Mindemellett ismerjük meg előadónkat, Pisnjak Atilla művészettörténészt is egy kicsit jobban!

A művészetek bemutatásával lassan végzünk. Azonban a modern korban nemcsak számtalan új stílus jelenik meg, hanem egyes formabontó társművészetek is. Illik ilyen kontextusban kihangsúlyozni a fotóművészetet, mint a huszadik században kibontakozó, egyéni látásmódot igénylő, esztétikai értékkel is bíró új lehetőséget.

A világháborúk tépázta Európa elveszti vezető szerepét a világban. Amerika felemelkedése immár megállíthatatlan. Ez a művészet területére is igaz. Az új utak keresése ott érvényesül, az impulzusok most már onnan érkeznek.

Németországban a háborúk között színre lép a Bauhaus, és másutt is komolyan érvényesül a „funkció mindenekfelett” elve. A modern kor tömeges építészete egyszerűbb formákra törekszik, és arra, hogy megfeleljen a megrendelők igényeinek. Mindeközben egy szlovén zseni meghódítja Prágát, és Bécsben is nagyot alkot, Ljubljanát pedig egyenesen saját képére szabja.

Amíg Bécs és Budapest diktálja a tempót, és saját arculatot kap, addig Ljubljana és a szlovén vidék lemarad. A századfordulón és még később is érezhető ez a jelenség, ez azonban talán nem is baj, ha megnézzük, hogy ennek ellenére, vagy éppen emiatt, milyen alkotások keletkeznek a szlovénok lakta Krajnában, Stájerföldön és Karintiában.

Csukás István Ágacska című meséjének történetét láthatta tegnap este a lendvai közönség az Aranyszamár Bábszínház társulatának zenés előadásában.

Közép-Európa városainak megjelenését a mai napig meghatározza az a művészeti és építészeti folyamat, ami a századforduló idején zajlott le. Ekkor a szecesszió jegyében épült meg számos, a mai napig kulcsfontosságú funkciót betöltő középület. Ezek művészi kialakítása olyannyira időtállónak bizonyult, hogy a mai napig ragaszkodunk ezekhez az építményekhez.

A szecesszióval már bő terjedelemben foglalkoztunk, de csak a képzőművészetet illetően. Az építészetben azonban még van mit bepótolnunk európai viszonylatban is. Tehát ma jöjjenek a francia és spanyol természetes és az osztrák geometrizáló szecesszió nagyjai. Elsősorban a két óriás Gaudi és Eiffel.

A francia impresszionista, szimbolista mesterek hatása kiterjed egész Európára, így a Kárpát-medencére is. Az igazi képzőművészeti virágzás a magyar művészet legnagyobb remekműveit eredményezi. Ekkor alkotnak a mai napig is leghíresebb festők, mint például Rippl-Rónai, Szinyei Merse, Csontváry Kosztka, Vaszary, Körösfői, Czóbel, Tihanyi vagy Czigány.

A huszadik században az európai művészetet eluralják az izmusok. Minden művész szinte saját stílust kreál, és egy művész életén belül is váltogatja a stílusokat, amint mindenki a maga módján próbálkozik megragadni a dinamikus fejlődést, a kataklizmikus változásokat. Az avantgárd jegyében tehát tovább színesül a paletta, olyasmivel, mint például a futurizmus, a kubizmus, a dadaizmus, az absztrakt expresszionizmus, a szürrealizmus és a többi formabontó újdonság.

Újra reakció érkezik, még pedig a szimbolisták feleselnek a realistákkal és naturalistákkal. Az álomszerű, mitológiai elemekkel gazdagított stílus később a szecesszióba torkollik. De a századforduló szüleménye még a fauvok és az expresszionisták művészete is…

A posztimpresszionizmus az impresszionizmus után következő művészettörténeti periódus. Nem jelent egységes stílust, sokkal inkább azt a törekvést fogalmazza meg, hogy a festők eltávolodva az impresszionizmustól létrehozzák azt a művészetet, ami a XX. század művészetét előlegezi meg. Főhősei: Paul Gauguin, Paul Cézanne, Vincent van Gogh.

Az impresszionisták Franciaországból, Párizsból kiindulva a 19. század utolsó harmadának legmeghatározóbb művészi eredményeit produkálták. Habár akkoriban erősen elítélte őket a korabeli berögzült művészeti köztudat, az utókor mégis az impresszionistáknak, tehát Monet, Manet, Pissarro, Renoir, Sisley, Degat, Cezanne, Bazille és társaiknak adott igazat. És ez jól is van így.

A realizmus a 19. század közepén alakul ki. A valóság átfogó, hű ábrázolására törekvő stílusa. A név a latin realis (valós) szóból származik. A romantika virágkorában született, nem véletlenül, hanem mintegy annak ellentéteként. A forrása: a polgári, kapitalista társadalomból való kiábrándulás. Az 1850–1870 közti két évtized a realizmus diadalának korszaka. Mind az irodalomban, mind a festőművészetben remekművek érvelnek létjogosultsága és igaza mellett.

A magyarországi historizáló építészet az Osztrák-Magyar Monarchia idejére esik, amely erőteljes gazdasági, technológiai, kulturális és társadalmi fejlődéssel, ebből következően komoly építőipari fellendüléssel járt Magyarországon. Az ebben a korban emelt épületek ma is meghatározzák a főváros, valamint más nagyobb települések arculatát, nem egy esetben nemzeti jelképnek számítanak, mint a budapesti Országház.

Történetiség – ennyit jelent a historizmus. De természetesen a 19. század második felében domináló stílus az építészetben olyasmit hozott, amelyre még ma is büszkék vagyunk. Európában és Észak-Amerikában ugyanis ekkor valósul meg a régen leáldozott stílusok újraélesztése. A legjobb táptalajt ehhez az építészet adta, amelynek rengeteg megbízást kellett a valóságba átültetnie.

Az utolsó nagy egységes korstílus az összes művészetek terén. Megtagadva a klasszicizmust, ellenállva, vele szemben haladva, megint a személyes érzések kerülnek előtérbe. Az individuum és helye a tiszteletet parancsoló természetben egyrészt, nemzeti önrendelkezés és ébredés életérzésének a megragadása másrészt. Mind erre és még sokkal többre is alkalmas volt a romantika.

Úgy, mint korábban a reneszánsz, a klasszicizmus is itáliai és hellén hatásoknak hódolt. Pompeii és Herculaneum régészeti feltárása segített beindítani egy felvilágosult, eleinte német származású művészréteg képzelőerejét. De Franciaországban is erőteljesen érvényesült a klasszicista vonal a barokkra, vagyis a rokokóra adott dacos reakcióként. Újra a letisztultabb formák kerülnek az előtérbe.

A barokk volt a meghatározó művészeti korstílus felénk is legalább az 1750-es évekig. A magyarok lakta vidéknek elsősorban a Habsburgok által uralt részein volt ez igaz. Erdély és a török hódoltság azonban más irányt vett. Körbejárjuk a legpompásabb barokk remekeket nemcsak magyar, de szlovén földön is.

A barokk Európa kontinentális részén mintegy 1750-ig dominálta a művészetek minden ágát. Kitörölhetetlen nyomokat elsősorban az Ibériai- és az Appennini-félszigeten, valamint Közép-Európában hagyott. De ilyenkor emelkedik fel Franciaország is, mint művészeti nagyhatalom, és a barokk sajátos módon még a különutasságáról híres Nagy-Britanniában is hódítani tudott.

Mindennek vége van egyszer, így lett ez a nagyszerű reneszánsszal is. De mi következhet egy ilyen csúcspont után, talán csakis a züllés? Azért nem egészen… A barokk ugyanis a reneszánsz méltó követőjévé válik, még ha ez nem is azonnal következik be.

A reneszánsz mesterei teljes mértékben meghaladják az elődöket. Firenzében, majd Németalföld központjaiban remekművek keletkeznek, amelyek már nemcsak egy szűk elitnek, hanem a társadalom szélesebb rétegeinek készülnek.

Ez már valóban új fejezet az európai művészetben és a gondolkodásban. A reneszánsz először Itáliában gyökerezik meg az antik római és görög hagyományokból táplálkozva.

Még nincs itt a nagy megújhodás, a fény és a reménység azonban már utat tör magának a gótikában is. Az impozáns katedrálisok bemutatása után ezúttal az apróbb részletekkel, a társművészetekkel foglalkozunk, amint kiteljesítjük a képet a gótikáról.

A romanika és a reneszánsz közt találja meg a helyét a gótika művészeti stílusa Európában. Ez nem jelentett sötétséget, hisz a kor alkotói éppen a fényességre, a nyitottságra, a finomabb megoldásokra helyezték a hangsúlyt.

Várak, kastélyok, lovagi tornák, királyok, császárok… Egy igazi filmbe illő romantikus világ. A középkor részben valóban sötét volt, hisz sok volt a betegség, a nélkülözés, kevés az élelem, és oktatáshoz sem juthatott a legtöbb ember. Azonban az udvari, nemesi és egyházi körökben másról szólt az élet. A romanika korában számos érték született, még itt nálunk, a Muravidéken is.

Az antik világ és a reneszánsz megújulás közötti mintegy ezer évet gyakran nevezték – főleg korábban – „sötét” középkornak… Mi sem állhatna távolabb a valóságtól. Ezt az állítást a romanika vívmányaival szemléltetjük.

A leáldozó Római Birodalom államvallássá lépteti elő a kereszténységet, megalapozva a vallás későbbi térnyerését. Mindeközben a Bizánci Birodalom válik a római kulturális és társadalmi hagyományok tovább élésének zálogává.

Róma nemcsak gazdasági és harcászati nagyhatalom volt, hanem a kulturális élet szempontjából is meghatározó tényező. És nemcsak az itáliai félszigeten, hanem akár szűkebb pátriánkban is.

A rómaiak katonai és gazdasági ereje lehengerlő volt évszázadokon át. Természetes tehát, hogy a művészetek terén is kitörölhetetlen nyomot hagytak Romulus és Remus fiai.

A görög művészetről köztudott, hogy egész Európa későbbi művészetére alapvető hatással volt. A klasszikus kor az, amelyre azt mondhatjuk, hogy a ma is felismerhető görög ideált jelenti…

Valami különleges történt egykor, az ókorban a görögöknél. Olyan érzékkel nyúltak ott és akkor kőhöz, festékhez és fához, ami a mai napig is tetszetős. A görög művészet a mai napig kiindulópontjává, viszonyítási alapjává vált az egész európai művészetnek…

Az egyiptomi művészet stílusa és jelképei a mai napig az egyetemes kultúra messziről felismerhető értékei. A sivatagos tájon a fantasztikus piramisok, kecses hieroglifák mellett komoly szobrok is keletkeztek a fáraók korában.

Mezopotámia a civilizáció bölcsője. A termékeny félhold népei természetesen a kultúrának is óriási lökést adtak. Ennek egyes nyomait a mai európai művészeti ízlésen is tetten érhetjük.

Amikor még a kő volt a legfontosabb használható anyag… Az ember már a kőkorban is igen kreatív, találékony, sőt az esztétikum iránt is fogékony teremtmény volt. És bizony a kőből is lehetett egyedülállót alkotni, olyat, amire még ma is csakis csodálattal tekinthetünk.

Miért gondolunk valamit esztétikusnak, szépnek? Mikor válik valami szemnek tetszetős művészetté? S miért tartanak olykor rút dolgokat is művészinek? Meddig tart, hol ér véget a művészet? Egyáltalán behatárolható-e megnyugtatóan?